A Moszkvai tavasz

Már Brüsszelben akkora volt a köd, hogy melepődtem mikor hirtelen földet ért a gép, mert az ablakon kinézve azt hittem még valahol magasan a felhők felett járunk. Egyszercsak a fehérségben megjelent a kifutópálya és éreztem, hogy landolunk. 

Ennél már csak Moszkva volt fehérebb, de nem a köd miatt. Hófedte táj, fehér mezők, befagyott tavak és 2 fok fogadott. Általában az utazások arra is jók, hogy eltöröljék azt a sok előre gyártott képet ami az emberben van egy országgal kapcsolatban. Hát eddig azt kell hogy mondjam, hogy az ellenkezője történt. Igaza lett az otthoniaknak akik a sztereotípiáknak megfelelően egy kb 5 kilós nálam 3-szor nagyobb irhabundában eresztettek útnak Oroszországba (márciusban!). Hiába mondtam nekik hogy ez sok lesz, és tényleg 3-szor beleférek, tulajdonképpen most nagyon örülök, hogy elhoztam, mert az állomáson már jégcsappá fagytam volna. Nem is a hideg a baj, hanem a csípős, fagyos szél, a folyamatos hóesés és a nedvesség mindenütt. Szóval nem véletlen, hogy Oroszországról nem feltétlenül a napsütés jut először az eszünkbe, bár remélem azért áprilisban majd abból is jut egy kicsi.

A másik dolog ami szembetűnt és nem éppen mondott ellent a sztereotípiáknak, az hogy mióta leszálltam lépten nyomon részeg oroszok szólítanak meg. Először a Moszkvai reptéren felszálltam egy vonatra ami bevitt a városba. A vonaton megállt mellettem egy úr, megkérdezte szabad-e az ülés és mikor mondtam, hogy igen, elég nagy szünet után, nagy lendületet véve lehuppant mellém. Először megcsapott a vodkaszag, majd mikor nekiállt telefonálni és szerencsém volt hallani a kiejtését 30 percen át, megbizonyosodtam róla, hogy nem volt éppen józan. Na de ez semmi a Moszkva-Nijni Novgorod vonathoz képest, ahol most vagyok. A vonat büfékocsijában mintha házibuli lenne, mindenki iszik, aki nem az állva alszik a söre mellett, vagy keresztben fekszik a folyosón a vodkás üveg társaságában. Mikor legutóbb arra mentem - mert a wc persze ott van – már belém akartak karolni az énekelő oroszok. Így biztosan nem tűnik nagyon hosszúnak az út… hiszen igaz, hogy van, aki Pétervár óta úton van, tehát legalább 12 órája.

Eme furcsaságok mellett egyébként nagyon kedvesek velem az oroszok. Csodálkoztam is, hogy a vízumomat amivel annyit szenvedtem, hogy meglegyen, alig méltatták egy ellenőrzésre. Igaz, hogy akkor nagyon megnéztek engem is és az útlevelem is, de végül minden simán ment és nem is volt több « pászport kontrol », pedig számítottam rá. Ezért is értem be előbb Moszkvába, ahol így volt időm megenni az első orosz levesemet (gombakrém szerűség) egy nagyon aranyos orosz nő meg a lánya társaságában, akik tulajdonképpen egy ismerősömnek a barátnője meg a lánya, és ahhoz képest, hogy most láttak először, kijöttek elém, elvittek kocsival az egyik állomásról a másikra és meghívtak egy levesre és kávéra. Én cserébe kézbesítettem nekik egy meghívó levelet az Aixben élő orosz ismerőstől, na meg egy francia foie gras-t. Kicsi a világ, de tényleg. Jól elbeszélgettünk félig oroszul félig angolul aztán kikísértek a peronra, ahol 15 perc alatt jól átfagytunk, hogy aztán kimelegedjünk a futástól, hogy elérjem a vonatot, mert valami eszméletlen logikátlan kiírást alkalmaztak a Kurskaja Vokzal-on és nem éppen a jó helyen várakoztunk. De elértem a vonatot, ahol pedig ismét tanúja lehettem az orosz kedvességnek, amikor is 5 vagonnal odébb a helyemhez képest, egy konnektol mellé kuporodva megkérdeztem az egyik kalauzt nem lehetne-e a wifit használni. Hát először ő próbálkozott, majd egy kollegája aztán még egy és végül azon kaptam magam, hogy kb 5 kalauz nyomkodja a telefonom, hogy valahogy teljesítsék óhajomat. Mivel nem működött (pedig az orosz gyorsvonaton egyébként van wifi), elvittek egy másik vagonba, ahol egy hatodik kolléga vette kezelésbe az ügyet, majd miután a telefonra továbbra sem tudott wifit varázsolni, papírokat kezdett kitölteni, fiókokat nyitogatni és egyszer csak a kezembe nyomtak egy tablettet, majd mikor látták ilyedt tekintetem, elmagyarázták, hogy használhatom ingyen, csak 20 perccel a leszállásom előtt legyek szíves visszaadni. Hát mondhatom, igazán komolyan vették a kérdésem, így hát nem is firtattam tovább, még akkor sem amikor a tabletten is csak 5-10 percekre működött a net. Minden jószándék megvolt bennük és én is tudtam írni gyorsan a családnak. Aztán visszaadtam és most még azon is aggódnak, hogy a földön ülök, pedig tulajdonképpen egy másik vagon konnektorát használom, mert az én jegyemen levő vagonhoz nem jár áram. Hát olyan aranyosak, de komolyan.

Moszkváról csak annyit tudok mondani, hogy még mindig hatalmas. Nem sokat láttam az alatt a pár óra alatt amennyit most ott voltam, de annyi biztos, hogy az egyik leghatalmasabb város ahol valaha voltam. Minden sokkal nagyobb mint máshol : az utcák, az épületek, az áruházak, az éttermek, a metró még az autók is. Persze 10 millió embernek kell a hely. Mindenhol tömeg van, ezért bárhova eljutni csomó időbe telik. Például, mikor megérkeztünk az új barátaimmal a Kurskij állomásra, volt még 2 óránk. Úgy döntöttünk hogy iszunk egy kávét valahol, esetleg eszünk valamit aztán meglátjuk marad-e idő sétálni egyet. Körülbelül egy órába telt helyet találni, mivel minden étterem és kávézó dugig volt emberekkel, sehol nem volt szabad asztal és mindenhol sorba kellett állni. Plusz még a kávézók között is lassan lehetett haladni a tömeg miatt. Aztán mikor sikerült helyet találni nagyon meglepődtem, mert egy sarkon levő kis étterembe mentünk be, ami kívülről kicsinek és családiasnak látszott. Kiderült, hogy belül mint egy labirintus elágazik minden fele és igazából hatalmas. Mikor pl elmentem a mosdóba, észrevettem, hogy majdnem 10 perc gyalog mire a különböző folyósokon és ajtókon át eljutok a célig. Na ilyen értelemben mondom, hogy minden nagyobb mint máshol.

Itt most már éjfél van és egy óra múlva beér a vonat Nijni Novgorodba, ahol az időjáráshoz nem fűzök sokkal nagyobb reményeket, mint a Moszvaihoz. Ahhoz már inkább, hogy várnak az állomáson, mert az orosz ismerősöm másik ismerőse arra vállalkozott önként (pedig ő sem ismer), hogy kijön elém és elvisz a leendő új ideiglenes otthonomba – legalábbis nagyon remélem, hogy lesz számomra egy koleszszoba a Nijni-i « obsezsityelben », ahogy ígérék. Nem csak azért remélem, hogy ott lesz az ismerős, mert hajnali 1-kor ér be a vonat és nem ismerem a várost, hanem azért is, mert ha esetleg nem értenék a koleszban, mit keres ott egy magyar lány francia egyetemről, a tanév közepén hajnali 2-kor, akkor mégis csak jó lenne valaki aki folyékonyan elmagyarázza oroszul a dolgokat. :D

Újra Peru, Andok, földrengések.

Még mindig az egyik legfurább dolog itt számomra, a földrengés. Már harmadszor vagyok itt, de még mindig hihetetlen számomra, hogy nem zavar senkit annyira, mint engem. Például amikor egy tizennyolcadik (!) emeleti lakásban isszuk a Cusqueña tipikus helyi sört és eszegetjük a canchát (pirított kukoricát) és egyszer csak valaki megszólal „Földrengés van”. A többiek pedig legyintenek és nevetnek, míg én gondolatban már a harmadik emeleten száguldok lefelé a vészkijáratos lépcsőn. Majd mikor mások is megérzik, hogy valóban rezeg a padló, akkor is csak mosolyognak, mert „ez semmi” és „mindjárt elmúlik”. Én meg félénken megkérdezem,

nem kéne-e lemennünk, de mindenki szerint elmúlt már, és – teszik hozzá látva a sápadt és igazán ijedt arcomat – már szólna a sziréna ha igazán veszély lenne. Aztán este látjuk a híradóban, hogy földrengés volt és – igaz nem Limában hanem pár régióval lejjebb, Arequipában – sziklaomlás torlaszolta el az autópályát, néhány ember pedig, akik nem tudtak tovább várakozni, gyalog folytatták az utat. A következő sziklaomlás sajnos őket találta el… Bár Limában nem volt erős a rengés, mivel az epicentrum az óceánban volt Arequipától nem messze, mégiscsak egy több mint 6-os erősségű földrengésről van szó, és ez senkit nem hat meg annyira, ez van, megszokták. Hát én nem nagyon tudom megszokni egyelőre…

Persze még rengeteg dolog van amikhez elég nehéz hozzászokni. Idén megismertem az Ayacucho nevű régiót, az ország egyik legszegényebb részét. 3000-4000 méter magasan az Andokban. Számunkra szinte hihetetlen, hogy ilyen magaslatokon van élet és nem kis idő szükséges ahhoz, hogy valaki közülünk hozzászokjon az ottani körülményekhez. Nem tudom, hogy vajon öregszem-e vagy a náthám miatt, de idén engem is jobban megviselt a magasság, mint máskor. Pedig voltam már az Andokban és általában pár koka tea és koka levél segít átvészelni az átmenetet. 3-4000 méter magason ritkább az oxigén emiatt nehezebb lélegezni, aki nincs hozzászokva az hamar elfárad, kifullad, fejfájás, fogfájás jelentkezik. Száraz a levegő is, mindenkinek kiszáradt a bőre a haja és kicserepesedett a szája. Plusz idén, – talán mert már eleve meg voltam fázva az út előtt – bedugult a fülem és fájtak a fogaim (nem egy hanem az egész fogsor). A nap is erősebben süt, mint bárhol máshol (gondolom mivel közelebb vagyunk hozzá), ezért könnyű napszúrást kapni és leégni – főleg a nagyon száraz bőrünkkel. Az elektromos zuhanyról nem is beszélve ami bármikor megrázhat ha hozzáérsz zuhanyzás közben. Úgyhogy egy kicsit szenvedni kell, hogy gyönyörű helyeket láthassunk 3000 méter felett. De megéri.

Eljutottunk a Quinua pampára, az utolsó spanyol- perui összecsapás helyszínére az 1824-es függetlenség előtt. A csatát „batalla de Ayacucho” néven ismerik, és azért is fontos, mert nem csak a peruiak, hanem több Latin-amerikai nép is összefogott, hogy kiűzzék a spanyolokat Dél-Amerikából. Odafele menet van a Wari nép régészeti maradványa, gyakorlatilag a legnagyobb feltárt város. A Wari az Inkák előtt létezett kultúra, tehát kb Krisztus után 500-1000. A Wari is egy nagy birodalom volt és eszközök nélkül építettek hihetetlen dolgokat, amik máig megmaradtak, ugyanis már kifejlesztették az anti-sziszmikus építkezést, vagyis az épületek sokszor ellenálltak a földrengéseknek. Az Inkák az ő technikájukat fejlesztették tovább később. Voltunk néhány gyönyörű lagúnánál (hegyi tó) is az Andokban, láttunk legelésző lámákat és alpakákat, fura növényeket amik csak a magaslatokon élnek, kaktuszokat, mohákat, pampafüveket és a Puyát, ezt a fura 10 méter magas növényt ami 100 évente egyszer virágzik.

A Puya meg a kis csapat

Eljutottunk Vilcashuamanba, az Inkák egykori adminisztrációs központjába. Szerencsénkre az ünnepek alatt érkeztünk, ezért tanúi lehettünk egy bemutatónak, ami táncos-zenés szimulációja volt az Inka és a Chanka törzsek összecsapásának

. Láttuk a harcot és az Inka király megkoronázását, sok sok színes ruhába öltözött perui által. Voltunk egy hegyi tónál, a neve Pumaqucha, mert a tó alakja egy pumára emlékeztet (qucha quechuául tó). Ott a megfigyelőtornyot és az Inka fürdőket is megcsodálhattuk (mindig párban fürdenek, ezért két kőrésből folyik a víz).

És persze Ayacucho fővárosában, Huamangában is voltunk, a több, mint 33 templomával, lejtős és emelkedős utcáival (de szó szerint minden utca egy hegy vagy egy völgy), ember forgatagával és a hatalmas kézműves vásárával.

Viszont ezeken a történelmi és turisztikai látványosságokon kívül még sokkal több dolgot kell látni és tudni erről a régióról. Az agyagból és pampafűből készült kis viskókban emberek laknak 4000 méter magason, mindentől elszigetelve, a következő falu több órás út. Legtöbbször állataik vannak, amiket kihajtanak legelni a végtelen hegyekbe, majd visszaterelik őket. Mivel minden hihetetlenül messze van, nem valószínű, hogy kereskednek, inkább abból élnek ami van, az állatok, krumpli, munya, quinua és még néhány növény ami talán megterem a magasban azon a talajon. Állítom, hogy némely viskóban nincsen áram és víz, és szerintem vannak olyan emberek akik, úgy élnek, hogy nem használnak pénzt. Mármint nincs is rá szükségük, mert annyira messze vannak mindentől, hogy nem sokat ér a pénz, ha kereskedni kell a környező falvakkal vagy pásztorokkal inkább csereberélnek, egy lámát egy zsák krumplira van rizsre stb. Nehéz elképzelni milyen az életük ilyen kemény körülmények között, és miért is választják ezt az életet… vagy nincs más választásuk. De valószínűleg nem könnyű, és nagy a szegénység. Nagyon megdöbbentett például, mikor a semmi közepén a 4000 méteres hegyi utakon egyszer csak megjelent két kb 5-6 éves kisgyerek és kifeszítettek egy kötelet a kocsi előtt, hogy megállítsák.

Mikor lelassít az autó, elkezdenek futni mellette és verik az üveget… és egy szakaszon ez többször megismétlődött. Nem tudom, hogy ez egy szokás a semmi közepén lakó gyerekek körében, hogy elüssék az időt, de gyanítom, hogy inkább egy kétségbeesett próbálkozás, hogy felhívják a figyelmet a szegénységre amiben élnek. Mert mikor elgondolkoztam, hogy kérni akartak-e vagy kirabolni, arra jutottam, hogy 5-6 évesen nehezen tud valaki kirabolni egy mozgó járművet amiben felnőtt férfiak ülnek. Mindenesetre legközelebb viszek majd gyümölcsöket meg csokit és szendvicseket, ami szerintem jobban jön nekik mint a pénz, hiszen ahol ők laknak ott nincsen bolt.

Nem csak a semmi közepén, de a városban is van szegénység. Nagyon abszurd, de az a helyzet, hogy bárki, bármikor a lehető legváratlanabb helyzetekben odajöhet hozzád, hogy eladjon bármiféle váratlan dolgot. Nem csak az utcai étel és italárusokról van szó, hanem pl az étteremben odajött egy öreg bácsi aki zoknikat árult. A buszra is felszállnak az árusok és van aki rágógumit, van aki nyalókát árul, van aki zenél és azért kap pénzt a többiektől, volt aki pedig seprűket árult. De olyan is van aki csak elmeséli a szerencsétlen sorsát és a kalapját tartva így kér aprót, hogy túlélje a holnapot. Apró öreg nénikék járják a tömeget, hátukon gyerekkel, unokával és próbálnak eladni köveket, csokikat, vödröket vagy bármit amit pénzzé lehet tenni. Sokan így tengetik a nyugdíjas éveiket sajnos. És van egy fajta szolidaritás az emberek között, mert mindig van valaki aki megveszi, sokszor nem is azért mert szüksége van rá, hanem csak, hogy segítsen a szerencsétlenen. És így megy ez, évről évre, a lakosság hatalmas része járja az utcákat az áruikkal, zöldségeikkel, tyúktetemeikkel vagy édességeikkel, hogy eladja őket. A lakosság másik része pedig igyekszik megvenni, hogy segítsen a többieken. Nem sokan járnak ott bevásárlóközpontba, mindent be tudnak szerezni az utcán vagy a piacon. Ayacuchoban talán nincs is bevásárlóközpont.

Árusok a városban

Az utcán viszont aki árul, az szabja meg az árakat, és néha bizony megemelkedik az ár, ha egy külföldi kérdezi. Ezért is nagy előny, hogy folyton peruiakkal vagyok és már családtagként kezelnek. És nagyon hálás vagyok, hogy eljuthattam ezekre a helyekre nekik hála. :)

Még pár szót írnék az utakról és a közlekedésről a hegyekben. Mert szerintem a képek nem adják jól vissza az érzést. A hegyi utak nagyon félelmetesek szerintem. Egyik oldalon ott van a szakadék, amitől a kerék néha csak pár centire gurul és az utasok lenéznek a szurdokba. Az utak keskenyek, és rengeteg a hajtűkanyar. Egy idő után pedig földút van, úgyhogy a fájó fej, orr és tüdőre meg a kiszáradt bőrre még jön egy réteg por is ami a csukott ablakokon is beszűrődik hisz ezeken a kombikon egy csomó lyuk van mindenhol. És alig látunk ki a portól, olyan mintha egy ködfelhőben kéne vezetni a szakadék mellett. Az élesebb kanyarok előtt a sofőr hatalmasakat dudál, hisz ha jön valaki szembe a kanyarban, akkor kínos a helyzet. Még az egyenesben is, ha két járműnek kell elférnie a keskeny úton, az utasok lélegzet visszafojtva dőlnek a szakadéktól messzebbi oldal felé, mert mindenkinek az az érzése, hogy menten lezuhanunk. A sofőr viszont jól ismeri az utakat, a rádióból bömbölő népzenével a fülében és koka levelet rágcsálva, hidegvérrel felvezet a kanyargós utakon 4000 méterre. A másik oldal, ahol nincs szakadék, ott van a hegy. Függőlegesen magasodik felénk és azt az érzést kelti, hogy bármikor ránk eshetnek a sziklák. És ez még félelmetesebb az említett folytonos földrengés veszély miatt, hiszen gyakran megesik, hogy leomlik egy szakasz és eltorlaszolja az utat. A peruiak persze ezzel is viccelődnek, a szakadék és az éles kanyarok mellé még hozzáteszik „képzeld el, ha még földrengés is lenne”. Na hát ilyen kalandos az élet az Andokban. Mindenesetre még mindig azt mondom: a legjobb, a helyiekkel mozogni, ők ismerik a terepet, az utakat, a veszélyeket és tudják meddig mehetnek el. Ráadásul a helyek történetét is ismerik, és persze azt, hogy hol lehet a legfinomabb tengerimalacot, sült lámát vagy folyami halat enni.

Sült tengerimalac.

Átkelés a vízfolyáson.

Magas hegyekben, 4-5000 méteren.

Peruban minden van. Nem csak a Machu Picchu miatt érdemes idejönni, bár sokan sajnos csak ezt tekintik meg, és csak ezt ismerik Peruból, pedig ennél sokkal több ez az ország.

Chavín

Először is Inka maradványok és építmények több helyen is vannak szerte az országban, nem csak Cuzco körül, sőt az Inkák előtti kultúrákkal kapcsolatos lelőhelyekből is van bőven. Ezekből a kultúrákból egyébként rengeteg létezett, az ország tájaitól függően különböztek és sokkal több ideig fejlődtek és gazdagabb tudással rendelkeztek, mint az Inkák. Az Inka birodalom mindössze 100 éve létezett, mikor megérkeztek a spanyol hódítók. Ezt azért szerettem volna így összefoglalni bevezetésként, mert legtöbben csak az Inkákat ismerik, hisz a spanyol hódítók róluk írtak, mert őket találták a helyszínen. Ennek ellenére nem az Inkák voltak a legrégebbi és legfontosabb törzs: egy harcos nép volt, aki meghódította a kontinens egy részét, és elkezdte szervezni a birodalmát, mikor megérkeztek a gyarmatosítók. Az Inkák előtt azonban sok más kultúra létezett, amiknek a lelőhelyei ma megtekinthetők. Például az i.e. 1200-ben kialakult Chavín kultúra lelőhelye Chavín de Huantar-nál (ahova sikerült elkeverednem a múlt héten), vagy az i.e 200-ban alakult Pachacamac, amit szintén volt szerencsém megcsodálni,  de még tervben van az ennél régebbi i.e. 2600 -es Caral városa, amit nemrég tártak fel.
 

Chavín de Huantar

A gazdag történelméről oldalakat írhatnék, de aki akar úgyis megtalál minden információt. 

Inkább valami olyanról írnék, aminek nem elég utána nézni, érezni kell: a természet hihetetlen erejéről, az ország földrajzáról, amit testközelből tapasztaltam meg a 4-5000 méteres hegyekben.

Van itt minden, óceán, hatalmas hegyek: az Andok, dzsungel: az Amazonas, van sivatag, vannak folyók, szigetek, tavak, pampák, havasok, völgyek, gleccserek, lagunák, szinte minden van ami a domborzatnál előfordulhat.

Hát kalandra fel, szépen elutaztam a tengerszintről, Limából ami ugyebár az óceánparton van, fel a Fehér Kordilerrákba, Huaraz nevű városba, 3100 m magasba, onnan pedig kisebb nagyobb völgyekbe, csúcsokra, mint pl az 5240 méteres Pastoruri Gleccser, vagy a Llanganuco Laguna 3850 méteren.

Valószínűleg jobb formában voltam 3 évvel ezelőtt, vagy legalábbis kevésbé értettem meg a magasság okozta panaszokat... Majdnem egy hónapot maradtam La Pazban, a 3700 méter magas fővárosban, és észre se vettem igazán mennyire kevés az oxigén és milyen lassan áramlik a vér ilyen magasságban. Persze akkor is ittam a koka matét meg rágcsáltam a koka levelet, és még így is emlékszem a rosszullétre ami rámjött mikor felmentünk El Alto-ba 4200 méterre a vásárba. De azt hiszem nem voltam annyira tudatában a dolgoknak, mint most...

Az odaút először is borzalmas volt, egy éjszakán át a sötétben a kanyargós utakon (a kanyargós itt azt jelenti hogy igazán  hatamas U-kanyarnál is élesebb kanyarok, folyamatosan órákon át) és felfele, egyre magasabbra. Ráadásként folyamatosan bikák, lámák, nyájak, csordák kelnek át az egysávos úton , sőt néha nem átkelnek hanem megállnak az út közepén. Nem volt kokalevelem, semmim, és azt sem tudom hogy a gyomrom a kanyaroktól vagy a magasságtól keveredett-e fel ennyire, de arra ébredtem, hogy rosszul vagyok aztán hánytam és szenvedtem az út visszalevő részében. Odaérve lassacskán hozzászokik a szervezet, de lassan kell mozogni, semmi hirtelen mozdulat, futásról szó sem lehet és a legrosszabb (szerintem legalábbis) amikor lehajolok bekötni a cipőm aztán pedig felegyenesedek: ilyenkor jobb megkapaszkodni. Mindez azért van, mert minél magasabbra megyünk, annál kevesebb az oxigén, a vér lassabban áramlik, és aki nincs hozzászokva , nem ott született vagy nem él ott, annak ez bizony rosszullétet, fejfájást okoz, sápadtságot meg egy bizonyos nyomást a fejben, és minden hirtelen mozdulat után szédülést érez az ember meg (az én esetemben) zöld csíkokat

Úton álló bika. Nem zavarja semmi.

lát. Nem túl kellemes... ez az ára az ottani kirándulásoknak , de azt hiszem megéri: fantasztikus utakat, gyönörű tájakat láttunk.

Egy külvárosi olcsó hostelben szálltunk meg, ahol a legmegrázóbb élményem az volt mikor először kezetmostam... a víz annyira hideg, hogy fáj! Fogmosáskor fájtak a fogaim a hidegtől, a kezem meg szinte nem éreztem 2 másodperc után a hideg víz alatt. Reggel a forró kokateám az első korty után kihűlt, és éjjel alig bírtam aludni a jeges levegőtől. Szerencsére a takarók valami szupermeleg alpaka szőrből lehettek, úgyhogy nagyon fura lett az eredmény: a testemnek melege volt a fejem pedig majd lefagyott.. hiába próbáltam letakart fejjel aludni, ha kidugtam az orrom hogy lélegezzek (mert a vastag takarók alatt nem igen volt oxigén) a jeges levegőtől fájt a torkom, az orrom. Na persze a fáradtság minden akadályt legyőz, előbb utóbb mindig elaludtam valahogy.

Ez maradt a templomból a földrengés után.

Egyébként csak éjjel és kora reggel van ilyen hideg, napközben süt a nap és meleg van, csak 5000 méter felett volt megint hűvösebb meg szél. Nem volt ez mindig így: sosem láttam még ennyire látványosan a globális felmelegedés hatásait. Az 5000 méteres csúcsra vezető út sem az, mint régen, ez egy új út, amit "El camino del cambio climatico"-nak neveznek ("A klímaváltozás útja").  A gleccser amit láttunk annyira visszahúzódott hogy a nagyrésze most víz, az idősebbek emlékeznek rá, hogy 30 éve még tiszta jégen kellett mászniuk. Annyira gyorsan olvad, hogy nagy meglepetésemre a szemem láttára esett le egy jókora jégdarab bele a gleccser körül kialakult tóba. Ez akkora hanggal és zúdulással járt, hogy egy pillanatig megijedtem (szerintem nem csak én) hogy földrengés vagy lavina kíséri a jelenséget, mert több helyen is lejjebb csúszott a hó és jégtakaró... Nem véletlenül jutott eszünkbe ilyesmi: a gleccser előtti napon ellátogattunk Yungay nevű faluba, ami nem más mint egy Campo Santo: maradványok, temető és roncsok.... Ez a falu ugyanis az 1970-es földrengés alkalmával eltűnt a föld színéről, betemette a hegyekből lezúduló hó-föld és kőtömeg. Ma látogatható a nagy temető, a betemetett falu, a 4 megviselt pálmafa ami megmaradt a 36 fából, a templomtorony ami kimagaslik a roncsokból, egy összehajtogatott busz és roncs autó... elég megrázó. 20.000 ember halt meg. Csak egy csapat gyerek élte túl, akik a falu végében levő cirkuszban tartózkodtak. Mind árván maradtak. Később újra megalapították Yungay falut, kicsit odébb, a régi pedig őrzi az emlékét az 1970-es katasztrófának, egy település, amit a természet ereje egyszerűen eltörölt a föld színéről.

Egy busz maradványai az 1970-es katasztófából.

Egy másik érdekes jelenség a gleccser mellett a lagúna, ez a gyönyörű, jéghideg hegyi tó, a szép türkizkék színével, körülötte a hatalmas hegyek. Két lagúnát is volt szerencsém megcsodálni, az egyiken csónakázni invitálnak a hegyiek, a pénzt a közösségüknek adják. Ami érdekes, hogy egy apró vékony öregember egyedül evez egy hatalmas csónakban amibe belerak vagy 15 embert. Ők itt születtek és a szervezetük hozzá van szokva a hegyi levegőhöz, nem okoz gondot nekik, ráadásul jó erősek. Erről eszembe jutott az átkelésünk a Titikaka tavon 3 évvell ezelőtt. Az is elég meglepő volt, szintén a 2-3000 méteres magasságokban, gyakorlatilag rátették az autókat, buszokat egy vízen lebegő fadarabra és egyszál vékony öregember átevickélt vele: valami hosszú bottal a tó fenekétől lökte el a lebegő tutaljt.

A másik lagúna már magasabban volt, a helyiek ravaszan kihasználják, hogy nehéz a séta az idelátogatóknak: lovakat lehet bérelni, lámán lovagolni, mindenféle eszközt hoznak ami eljuttat a tóig, és amiért fizetni kell. Itt még nem volt olyan nehéz a mozgás, elsétáltam, gyönyörű volt, legelésznek a lámák, a birkák, a tehenek, kék az ég, a tó, a hegyek körbe. Gyönyörű hely, a képek majd beszélnek.

Az 5200 méteres gleccsernél viszont már lóra ültem én is, azaz hogy felültettek mire átgondoltam volna a távot meg az állapotom. De jobb is, mert egy órás séta felfele a hegyen 5200 méteren eléggé elfáraszt mindenkit azt hiszem. Még a lovakat is sajnáltam, pedig ők itt születtek, tehát hozzá vannak szokva a magassághoz.

Viszont nem visznek egészen a gleccserig a lovak, miután leraknak még gyalogolni kell vagy fél órát (ami amúgy 10 perc lenne, csak mivel mindenki lasan mozog a magasság miatt, tovább tart). Itt újabb meglepetésként ért, mikor megjelentek kis alacsony erős emberek, úgynevezett "cargadores", hordárok, nagy kokalevél csomókkal a szájukban, férfiak és nők, ajánlkozva, hogy elvisznek a hátukon. Nagyon furcsálltam, de komolyan gondolták, hisz vannak akik nem bírják szussszal és nem tudják megtenni ezt a visszalevő távot. Nem tűnnek valami izompacsirtának, de 90 kilóig a hátukon elvisznek. És bizony van is rá kereslet. Főleg gyerekek, akiket a szüleik nem bírnak cipelni a magasság miatt, de felnőtteket is láttam hátiputiban utazni fel a csúcsra. :D Érdekes látvány volt, én hősiesen a saját lábamon érkeztem meg a Pastoruti gleccserhez. :)

Nyársra szúrt tengerimalacok

Pisztráng

Az itteni ételek egy külön bejegyzést érdemelnének, de nem maradtam elég hosszú ideig ahhoz, hogy mindent megkóstoljak, ráadásul mióta itt vagyok Peruban annyi féle ételt megkóstoltattak velem, hogy a nevüket már össze vissza keverem. Mindenesetre itt is rengeteg húst esznek, de itt a leggyakoribb a tengerimalac: szegénykéket leforrázzák majd nyársra szúrják és úgy forgatják a tűzön, majd tálalják szósszal, rizzsel, a fejétől a farkáig ott van a tányérodon. A legrosszabb, hogy annyira hasonlít a patkányra, hogy nehéz ezt a gondolatot kiverni a fejemből... Ezért is inkább ettem az itteni halételeket, a legjellegzetesebb a pisztráng (trucha), nagyon finom! Ezenkívül meg kell említenem a leveseket, amik a hidegben és a magaslatokon csodákat művelnek, például az egyik buzadarás húsleves féle , melynek találó neve "Levanta Muerto" ("Halottat felkeltő"). Egy másik specialitás a "Caldo de cabeza" , amit nem kóstoltam meg szerencsére, "Fejleves" lenne magyarul, méghozzá azért, mert benne van a kecske feje is. Ennél mégdurvább egy bizonyos "Tokush" nevű dolog. Undorítóan gusztustalan szaga van, annyira, hogy nem bírtam rászánni magam hogy megízleljem, pedig állítólag édes desszert. A szaga azért ilyen, mert tele van penicilinnel, mégpedig azért, mert úgy készítik, hogy elásnak egy rakás krumplit (valami speciális krumplifajta) és folyó vízben rohasztják hónapokon át. Ezután kiássák és elkészítik belőle a híres Tokush-t. Ugyan ezt kukoricával is megteszik.

Természetesen a kokelevél továbbra is népszerű a magaslatokon, mert ezt rágcsálva és lenyelve a belőle kinyert folyadékot, a vénák kitágulnak és a vér áramlása gyorsabb lesz. Viszont Boliviával ellentétben, ahol tényleg csak a kokalevél és a kokatea a gyógyír, itt vannak gyógyszerek is, előre bevehető tabletták stb. A helyiek is ajánlják a Sorochin nevű  pirulát amit még reggel, indulás előtt kell bevenni a magaslati rosszullét ellen, mert ha már fenn van valaki 5000 méteren és rosszul van, nem segít semmiféle gyógyszer, csak a kokatea.

Meleg termálvíz, az is van.