2015. július 29., szerda

Izrael

Meg csak egy hete vagyok Izraelben, de annyi minden tortent es annyit tanultam azota, hogy valoszinuleg nem fogom tudni leirni egyenlore, foleg igy ekezetek nelkul, kolcsongeprol, a sivatag kozepebol. :)
De azert picit irok, most hogy gepnel vagyok, hogy ne aggodjon aki aggodna netan ertem...

Szoval most Izraelben a Negev sivatagban egy nagyon kedves kozossegben elek, ahol nehany masik utazoval egyutt onkenteskedunk, napi par ora munkaert cserebe itt lakhatunk es ehetunk ingyen, mikozben megismerjuk az itteni embereket, szokasokat, kajakat, sot heberul is elkezdtem vmicsket tanulni. Sajnos nem illimitalt az ido, ugyhogy igyekszem minel tobb mindent megismerni es kiprobalni. A munka neha nagyon erdekes, neha nagyon kemeny, fizikai munka. Epitunk a kozossegben dolgokat pl most az ovoda falat agyagbol, vagy keritest huzunk fel vagy hordozgatjuk a dolgokat, rendet kell rakni, sok az alapanyag de ez csak egy epulesben levo kis oko falu, szoval sok a tennivalo. Novenyeket termesztunk, ultetunk, van egy csomo kutya, macska, meg sivatagi novenyek es allatok mint kaktusz, gyikok, gekkok, kigyok es skorpio is akad.

The volunteers team :)
Nagyon nyugodt es bekes hely, a kozosseg mint egy nagy csalad, mindenki mindenkit ismer es szeret, igy elunk egyutt a sivatagban, es kozben szinte hihetetlen hogy par kilometerre innen bombazzak egymast a Gaza es Egyiptom hataran. Ejjel neha beleremeg az egesz haz a bombakbol idehallatszo tavoli zajokba. (Nagyon szep kis karavan felesegekben lakunk, mindegyikhez tartozik egy menedekhely is, ahova riado eseten menni kell, de meg nem volt soha riado es nem is szamitanak ra, itt nincs veszely).
Maga a termeszet gyonyoru, nem teljes sivatagban vagyuk, van zold is, foleg a kibutsok gyonyoruek, de a kopar sivatagnak is megvan a szepsege, a naplementevel ami itt kb minden nap csucspontja. Akkor gyulik ossze mindenki. Sajnos tul sokaig nem maradok itt, de nagyon orulok hogy van lehetosegem kiprobalni milyen itt az elet, egesz mas a sivatag hangulata mint amit eddig lattam, es az izraeli mentalitashoz is egyre kozelebb kerulok. :)

Kiddush



Mult penteken megunnepeltem az elso Kiddusht ami a pentek esti osszejovetel es ahol enekeltunk heberul, nagyon szep zene volt, es kis szertartas, aztan nagyon fincsi vegan kaja es sok sok mely es oszinte beszelgetes. Masnap Shabbat vagyis a hetvege amikor senki semmit nem csinal, minden zarva es buszok sincsenek. Azert en atstoppoltam a legkozelebbi Kibutsba, hogy megnezzem milyen is, hat eszmeletleg gyonyuru, majd rakok fel kepeket. Es a kibutsban lako emberek is olyan vendegszeretoek es nyitottak voltak, mindenrol meseltek es mindent megmutattak, legjobban azok a tortenetek dobbentettek meg mikor elmeseltek hogyan jarnak be a Beduinok a Kibutsba hogy ellopjak a teheneket, kecskeket.... Este pedig kimentunk a sivatagba kis tabortuzet raktunk es zeneltunk korulotte, nagyon szep volt, igazan orulok, hogy itt lehetek, meg akkor is ha kemeny
 a munka, koran keles van es egyenlore nem jutottam el a varosokba mint pl Jeruzsalem vagy Nazaret, de van meg idom, is jol esik tavol lenni a varos zajatol, a sivatagban, a semmi kozepen megis kevesbe van egyedul az ember mint egy varosban, ahol mindenki elmegy a masik mellett.
Jovo hetfotol majd eltunok 10 napra, egy meditacios helyre megyek, amire nagyon kivancsi vagyok es mar nagyon varom. Aztan meg nem tudom pontosan hova, de sok sok otletem van... :)

n
Napkelte és napnyugta- ez jelzi az időt a sivatagban.





2015. július 21., kedd

Otthon, édes otthon.

“We leave something of ourselves behind when we leave a place, we stay there, even though we go away. And there are things in us that we can find again only by going back there.”

Azt hiszem ilyesmi az érzésem ahányszor hazajövök.
Nem csak az otthonomat látom minden alkalommal más szemmel mikor hazaérek, de magamat is. Vannak viszont dolgok, amik nem változnak. Mintha magunkból egy darabot mindig otthagytunk volna, hogy ott folytathassuk, ahol abbahagytuk.

És itt nem csak az érzésre gondolok, hogy otthon vagyunk, ismerjük az utcákat, a várost, az embereket, a boltokat, a kocsmákat. Nem csak az érzésre, hogy az anyanyelvünkön beszélhetünk, és a hazai ételeket ehetjük, ihatjuk. Nem csak arra, hogy a mi dalainkat énekelhetjük. Nem csak a balatoni nyárra, a Dunapartra, a bári kisháztetőre, a pécsi Szitre, a meszesi padokra vagy az Alagút tetőre. A tudatra, hogy az emberek akik szeretnek és akiket leírhatatlanul szeretünk, végre a közelünkben vannak, és a szemükbe nézve is beszélhetünk velük.
Mindez persze felmelegíti a szívünk bárhol vagyunk. Már maga a tudat is,  hogy van egy hely ahova ennyi emlék fűz minket. De ha már több helyhez fűz minket sok emlék, és több helyen vannak emberek akiket szeretünk és akik szeretnek, akkor vajon mindenhol mást érzünk és máshogy látunk? És mi is mindenhol mások vagyunk? És vajon ha mindenhova visszahúz a szív, hogy döntsük el, mikor hova kéne visszatérni? És ha mindig csak visszatérünk, mert szeretnénk újra látni az embereket és helyeket akik sokat jelentenek, akkor mikor fogunk az újdonság felé hajtó kíváncsisággal foglalkozni, ami nem hagy nyugodni minket belül...?
A legérdekesebb az, hogy bennünk is van egy rész, amire csak akkor találunk rá, mikor itthon vagyunk. Egy kis részünk, amit szinte elfelejtünk, mikor messze járunk. Egy rész amire azt hisszük megszűnik az idővel, a távolsággal vagy a korral. De mikor újra itt vagyunk, valahonnan előjön.

Előjön talán azért, hogy emlékeztessen rá minket kik voltunk, vagy kik vagyunk, talán hogy tudjuk, van amit nem feledtet el semmiféle kaland. És ez a részünk talán fel sem tűnne, ha nem utaznánk folyton el, és nem búcsúznánk el mindig, hogy aztán újra megérkezzünk.

Holnap útnak indulok Izraelbe. Meditálni készülök, sivatagba menni, közösségben eco falut építeni, és visszatérni a természetbe egy időre mielőtt továbbállok. Nagyon izgatott vagyok, alig várom hogy ott legyek az ismeretlenben, egyedül a kis hátizsákkal, a kihívás előtt, minden kiírás héberül, és senkit és semmit nem ismerek majd.
Egy picit sem bánom, hogy megyek. Az én döntésem, az én felelősségem. Megdolgoztam érte, és vágyom rá.
Ha kívánhatnék, csak annyit kívánnék, bár ne okoznék fájdalmat és aggódást azzal, hogy elmegyek. Fantasztikus érzés tudni, hogy vannak akik hazavárnak, akiknek fontosak vagyunk, és borzalmas tudni, hogy mindig pont nekik okozunk fájdalmat.
Nagyon jó volt itthon lenni, átélni mindent és találkozni ezzel a részemmel, amit mindig itthagyok magamból. Nem mondom, hogy nem vagyok jobban összezavarodva, mint mikor hazajöttem, de talán még hosszú az út addig míg valaki megismeri önmagát. Mindenesetre “Vagy találunk ott utat, vagy építünk egyet.”

2015. július 3., péntek

Bolíviai élmény. Magyarul.

Idén az egyetemen az egyik órára kellett írnom egy esszét egy személyes tapasztalatról (pontosabban egy spirituális élményről). Bár két évvel ezelőtt történt velem egy egész távoli helyen, arra gondoltam megosztom. Már utaltam rá , de még sosem sikerült igazán összeszedve leírnom, és persze nem is lehet. Ennek ellenére megpróbáltam, és most lefordítom magyarra is, remélem sikerül egy kicsit visszaadni:
Spirituális élmény Bolíviában

Nem könnyű visszaemlékezni ezekre az élményekre, főleg mert utólag visszanézve egész másnak látom őket, mint akkor és ott amikor megtörténtek. Először is szeretném leírni a körülményeket, és azt, hogyan is kerültem arra a helyre. Azt gondoltam véletlen volt. Már nem; majdnem biztos vagyok benne, hogy oka volt annak hogy én pont oda vetődjek azon a napon.


Egész pontosan 2013. június 20-án, egy hideg, téli bolíviai napon stoppoltunk az egyik nagyobb városból Bolíviában (Uyuni) a Chilei határ felé. Már majdnem öt hónapja úton voltam ekkor, márciusban indultam Kolumbiából, már körbestoppoltuk Ecuadort, Perut és Kolumbiát minimális keretből, mindig csak stoppal utazva. Fantasztikus embereket és kultúrákat ismertem meg, mikor kellett dolgoztam, önkénteskedtem is, a nyelv is egyre jobban ment, és egy latin sráccal utaztam együtt, aki úgy döntött elkísér miután megismerkedtünk Ecuadorban. Hihetetlen tapasztalat volt számomra, pénz nélkül utaztunk, két kutyával, utcazenélésből és kézműveskedésből éltünk. Rengeteget tanultam a helyi szokásokról, az életről, az emberekről, és főleg magamról.








Szóval azon a napon Chile felé tartottunk, és reméltük, hogy a határig érünk. Éhesek voltunk, koszosak és kimerültek a hideg időtől és a napokon át tartó várakozástól, stoppolástól. Megviselt minket a magasság, a 4000 méteres hegyek, ahol magas a nyomás és nehéz a lélegzés, sőt a létezés is azoknak, akik nincsenek hozzászokva. A legjobb módja, hogy bírja a szervezet ezeket a körülményeket, ha folyton Coca levelet rág az ember. Reménytelenül várakoztunk az út mentén valami keskeny út mellett a hegyekben, ami nem a legjobb ötlet Bolíviában, mert gyakran több láma megy át az úton mint autó vagy kamion. Közeledett az este és még mindig nem volt fuvarunk, hogy legalább a legközelebbi faluig eljussunk, ahol valami ételhez és meleg alvóhelyhez jussunk. Fejben már elkezdtem készülni egy újabb borzalmasan hideg és félelmetes éjszakára a természetben.

Mikor már épp készültünk tüzet rakni, mint mindig, hogy felmelegítsünk egy követ amit majd berakunk a sátorba, hogy ne fagyjunk meg éjjel, egy autó érkezett. Egy mentőautó volt, egy öreg, fáradt bolíviai sofőrrel. Befejezte a műszakját és hazafele tartott a falujába. Azt javasolta tartsunk vele, annak ellenére, hogy nem arra volt a falu, mint amerre terveztük, hogy mennénk. Egy hihetetlenül eldugott kis bennszülött település volt, 3700-as magasságon, és kb. 2000 lakóval. Valószínűleg sosem tudtam volna ennek a falunak a létezéséről, de mivel örültünk, hogy civilizáció közelébe érhetünk éjszakára, és mivel az emberek azt is jelentették, hogy lesz lehetőség ételhez jutni néhány karkötőért cserébe, természetesen elfogadtuk az ajánlatot és beszálltunk az autóba. Ez volt életem első, és lehet, hogy utolsó utazása egy bolíviai mentőautóban.:)


A sofőr azt mondta, valószínűleg az egész hétvégére a faluban maradunk majd, és emlékeztetett minket a dátumra: másnap volt június 21-e, ami a bennszülött lakosságnak egy különleges napnak számít: a Téli (Európában nyári) Napforduló, és ugyanakkor az új Aymara Év kezdete. Tudtunkon kívül, egy Aymara faluba érkeztünk pontosan az év legnagyobb Aymara Ünnepén.
Az Aymarák, egy bennszülött nemzet az Andok hegységben Dél-Amerikában. Legtöbbjük (kb 2 millióan) Bolíviában él, a többiek Peruban és Chilében. Már évszázadokkal az Inkák előtt itt éltek (akik a 13. század körül jelentek meg). Saját nyelvük és kultúrájuk van, amit volt szerencsém kicsit megismerni.
Nem sokat tudtam róluk előtte, több kapcsolatom volt egy másik bennszülött néppel, Peruban és Ecuadorban, a Quechuakkal – még a nyelvüket is megpróbáltam megtanulni. Gondoltam remek lehetőség, hogy más hagyományokat és szokásokat lássak, és meg kell hogy mondjam, felejthetetlen élményeim vannak az Aymara emberekkel. Azt is be kell vallanom, hogy igazán utólag tudom értékelni ezt a lehetőséget, akkor nagyon is nehéznek tűnt, a kommunikációs akadályok miatt (sok Aymara, főleg az idősebbek nem beszélnek spanyolul csak bennszülött Aymarául) a bizalmatlan hozzáállásuk miatt (valószínűleg én voltam az első külföldi és első fehér ember akit valaha a falujukban láttak) és a kimerültségem miatt a hosszú út után, a nehéz időjárási viszonyokban.

Mikor odaértünk nem volt különösebb jele az Ünnepnek, így hát elkezdtük felfedezni a község közepén levő kis teret... az emberek rendkívül meglepődtek, hogy külföldieket látnak a faluban, főleg egy fehér lányt egy fekete fiúval, egy mentőautóval érkezve, két kutyával és hátizsákokkal. Egyrészről úgy kezeltek minket, mint különleges, egzotikus lényeket, rögtön adtak enni, és akik beszélték a spanyolt (a fiatalabb generáció) rengeteg kérdéssel bombáztak. Másfelől viszont, igyekeztek hasznot húzni, és a latinok között nagyon elterjedt sztereotípiára alapozva – az úgy nevezett “gringa” (fehér, külföldi személy) egyenlő pénz – próbáltak fizetésért cserébe szállást ajánlani. Mikor kiderült, hogy egyáltalán nincs pénzünk, és előbb alszunk kint a sátorban, mint hogy fizessünk, már szimpatikusabban álltak hozzánk, és felajánlották, hogy aludjunk a Közösségi ház padlásán. Nem volt egy luxus szállás, a poros földön, a félig szigetelt ablakokkal, fura hangokkal és bogarakkal, de melegebb volt mint kint és olyan jó szívvel adták, hogy nem is kívánhattunk jobbat. A sátor és a kutyák különben is megvédtek a kígyóktól, patkányoktól és nagyobb bogaraktól.


Ahogy közeledett az éjjel, egyre hidegebb és sötétebb lett, az emberek elkezdtek tüzeket rakni a téren. A bolíviai tél, főleg a magas hegyekben nagyon veszélyes, mert nappal nem tűnik olyan hidegnek, de éjjel nulla alá süllyed a hőmérséklet, és nem könnyű elviselni. Nincs fűtésük az embereknek. Mind a tűz körül álltunk vagy ültünk, hogy felmelegedjünk, érkeztek a helyi lakosok, beszélgettek majd zenélni kezdtek és megkezdődött az ünneplés.

Három egész napig tartott. Még sosem láttam ehhez foghatót. Az elején csak egy megfigyelőnek éreztem magam, a végére pedig szívvel-lélekkel benne voltam és velük ünnepeltem és ekkor éreztem magam úgy, mint még soha.
Nagyon különleges és inspiráló volt a hangulat hála a bennszülött zenének, melyet a közösség férfi tagjai játszottak a bennszülött hangszereken, három napon át megállás nélkül; a nők táncoltak, hátukon a gyerekükkel, népi öltözetekben, tipikus bolíviai kalapban és poncho-ban. Égtek a tüzek, táncoltak, ittak az emberek, rágták a Coca levelet, és csak táncoltak, táncoltak, énekeltek, kántáltak, táncoltak....


Az első folyamatos tánc utáni napon, néhányan a fiatalok közül feladták, páran túl sokat ittak, és a fiú akivel utaztam szintén felment aludni a padlásunkra, úgyhogy ott maradtam a kiskutyámmal, az egyedüli fehér lány a Boliviai bennszülött ünnep közepén. Éreztem a távolságot amit velem tartottak, főleg az idősebbek, akik csak Aymarául beszéltek, és fogalmuk sem volt ki vagyok és mit keresek ott. Ennek ellenére maradni akartam. Kimerült voltam, de nem akartam aludni. Kíváncsi voltam, és bár ötletem sem volt hogyan zajlik az ünnep, éreztem, hogy mindenki vár valamire, ez még csak a kezdet volt.

Azt hiszem legelőször akkor kezdtek el elfogadni a helyiek, amikor látták, hogy kitartok, táncolok, velük ünneplek és nem adom fel. Aztán végül, összerakva az információ foszlányokat, megértettem, hogy igazából nem csak az új Aymara Évet ünnepeljük, hanem “Pachamama”-t az Anyaföldet, az Andokban lakó bennszülött népek Istennőjét, hogy megköszönjük Neki mindazt amit az év során adott, és mindazt amit tanított nekünk. Azt is megértettem, hogy a Bolíviaiak azért locsolnak egy kortyot a földre minden egyes alkalommal mielőtt innának a “chicha”-ból (kukorica alapú fermentált szesz) hogy megosszák azt Pachamama-val, és azt is megtudtam, hogy a Coca levél nem csak a legjobb orvosság a magassági betegségre, hanem a Földanya Szent Növénye is.

Többet értve a kulturális háttérből, folytattam velük az ünneplést, tánc, éneklés, egy korty a földre, ivás, tánc, tánc, Coca levél, tánc, tánc.... Bátorítóan mosolyogtak rám, de amikor igazán bebizonyosodott, hogy komolyan gondoltam ezt az élményt, akkor volt amikor a második éjjelen hajnali 4 órakor felmentem velük a hegyre...
Valójában egy kis domb volt a település mellett, a tetejéről beláttuk az egész falut, a hatalmas pampákat körülötte, a birka és Vicuña nyájakat (érdekes állat ami ezen a magasságon él) és a közeli tavat melynek neve Poopó.


Elég nagy kihívás volt felmászni, éjjel a sötétben, a hidegben, a kiskutyámmal, de egy szót sem szólhatok: az öreg Bolíviai nénik, még a legidősebb is, gyermekükkel a hátukon, az egész napos tánc után, eltökélten másztak a csúcs felé az éjszakában. Eszükbe sem jutott hogy ne legyenek ott mikor hivatalosan is köszöntjük az Anyaföldet. A Bolíviai asszonyok a legerősebbek és legkitartóbbak, akiket valaha láttam. Kézzel mosnak a jéghideg folyókban, az egész családot táplálják abból amit a saját kezükkel elültetnek és előteremtenek, keményen dolgoznak, támogatják a férjüket, és soha soha nem panaszkodnak. Minden tiszteletem az övék.

Mikor együtt voltunk fenn a dombtetőn, éreztem, hogy már nem úgy tekintenek rám, mint egy idegenre, aki megfigyeli az ünnepüket, hanem mint a közösség egy tagjára, a Földanya egy gyermekére, egy embertársra, egy elveszett utazóra a kiskutyájával, aki keresi önmagát, és próbálja jobban megérteni a világot. Elfogadtak, egyenlően kezeltek, mert ott voltam velük, testben és szívben, fenn azon a dombon. Nem volt pénzem, nem vittem fényképezőt, segítettem amiben tudtam, nem turista voltam, nem akartam az lenni.
Együtt készültünk a szertartásra, a napfelkeltéhez volt időzítve. Megraktuk a tüzet, és a Sámán (a falu spirituális vezetője) elkezdett Aymara nyelven kántálni, és mindenki becsatlakozott a ritmusba. Sajnos nem értettem a szöveget, de egy egyszerű ritmus volt és egyszerű mozgások a tűz körül, úgyhogy csináltam velük, a kiskutyám pedig követett. Körbeadtuk az üveget, benne chicha, mindenki ihatott, nem volt különbség, férfi, nő, bennszülött, vagy én. Mind kántáltunk, ittunk és táncoltunk a tűz körül, a napfelkelte pedig elkezdődött, és olyan gyönyörű és felejthetetlen pillanat volt, ami nem csak kívül, de mélyen belül is felmelegített minket. Áldozatot mutattunk be Pachamama-nak, egy lámát áldoztunk amit aztán elégettünk a tűzben, sok Coca levéllel és más szimbolikus tárgyakkal együtt. A Sámán egyre hangosabban kántált, a zene egyre gyorsabb lett, körülöttünk hatalmas füst lebegett mialatt felkelt a nap, és a Természet megmutatta félelmetes szépségét, ahogy a hatalmas, égő, narancssárga nap visszatükröződött a tó vizén és a kis dombtetőnk egy pici szigetnek tűnt a végleten univerzumban.

Valami hatalmas boldogságot éreztem, már nem érdekelt hol vagyok, ki vagyok, mit csinálok és miért, csak eszméletlenül hálás voltam és boldog. Meg akartam köszönni a Földanyának, a Természetnek, az Erőknek, az embereknek, mindennek és mindenkinek a szívem mélyéből azt amit átéltem, mindent amit láttam és tettem és minden apró részletben hatalmas értéket láttam. Olyasmi volt, mint egy csomó megvilágosulás, amikor mindennek a pozitív oldalát látom, és minden tapasztalat a kemény körülményekkel, szegénységgel, elveszettséggel értelmet nyert. Hittem (vagy hiszek?) valami felsőbb erő létezésében – akár mi is a neve – aki védelmez és tanít különböző élettapasztalatok által.
Fogalmam sincs milyen sokáig tartott, tovább táncoltunk a tűz körül, nem tudom mások transzba estek-e vagy ilyesmi, de gondolom, hogy nem én voltam az egyetlen aki csukott szemmel táncolt és valahol messze járt fejben.


Vége lett a szertartásnak, és az új Aymara év elkezdődött a Pachamama jóváhagyásával. Mind visszamentünk a közösség főterére, a zene és a tánc persze folytatódott. Kimerült voltam, de nem tudtam volna aludni egy ilyen intenzív élmény után. Az egyik udvarba tértem be, ahol egy csapat idősebb nő ételt készített az egész közösség számára. Megpróbáltam megkérdezni spanyolul segíthetek-e, de csak Aymarául értettek, így hát csak leültem és elkezdtem krumplit hámozni velük. Nagyon szép élmény volt megfigyelni hogyan kommunikálnak az emberek szavak nélkül. Csak pillantásokkal, mosolyokkal, mozdulatokkal és tekintettel. Éreztem ahogy meglepődtek először, majd a lenéző pillantások, hogy a “gringa” ahelyett, hogy szórakozna itt ül a krumplikkal (van egy boliviai krumpli, a neve “chuño” eszméletlenül büdös és undorító) és spirituális dolgokon elmélkedik... Aztán ahogy megfigyeltük egymást, rájöttünk, hogy végül is ugyan azok vagyunk, mind a Földanya gyermekei, és ahogy láttak engem, a kiskutyámmal, a kézműves cuccokkal és hangszerekkel, a megviselt lukas ruháimmal, a zöldségeket vágva, és viselve a hátrányomat, hogy nem beszélem az Aymarát, éreztem, hogy elfogadtak és szinte tisztelettel néztek a végén. Váltottunk egy mosolyt, és tudtam, kölcsönösen tiszteljük egymást. Szavak nélkül tudtam.
Mikor osztottuk a levest, nekem adtak először.:)

Azért szerettem volna megosztani ezt az élményt, mert úgy érzem ez valamiféle felismerés volt az életemben, ami megtanított nem csak arra, hogy alkalmazkodjam különböző helyzetekhez, elfogadjak másokat, és elfogadjanak, megértsek más hagyományokat, de spirituálisan is gazdagított, segített fejlődnöm. Azóta sokat gondolkozom ezen, abban, hogy miben hiszek, próbálom megérteni magam, és másokat és persze minél többet látok, annál jobban tudom mennyire keveset tudok még az életről és a világról amiben élek. Ezért igyekszem folytatni a keresést, tanulni, tapasztalni, keresni a dolgok pozitív oldalát, és próbálni jobbá válni emberileg, szellemileg és lelkileg. :) 

 

Bolivian experience. In English.

I had to write an essay for one of my classes at the university this year. It was about a personal experience, and since it is highly related to travels and new cultures, I decided to share it here, even though it happened to me two years ago in Bolivia:

It is always difficult to recall these memories, especially because looking back to them from now, they seem very different than in the situation and time when they happened. In order to be clear with all the circumstances, first of all, I would like to give context and explain how did I get to this place. I used to think that it was causality. Not any more; I am almost sure, there was a reason for me to arrive there that day.
 

Very precisely, on the 20th of June, 2013, a cold, winter day in Bolivia, I was on my way, hitch-hiking from one of the bigger Bolivian cities (Uyuni) towards to the boarder of Chile. I had been traveling for almost five months then, I started the trip in March in Colombia, so I had already crossed Colombia, Ecuador and Peru, with a minimum budget, always by hitch-hiking. I met amazing people, and cultures, when it was needed I worked, I also did some voluntary job, I was getting better with the language, and I was traveling together with a Latin boy, who decided to come with me after we met in Ecuador. It was an incredible experience for me, we were traveling without money, with two dogs, we survived by playing street music, and by selling handicrafts on the street. I learned a lot about local traditions, about life, about people, and mostly about myself.

Anyway, that day we were hoping to get to Chile soon. We were hungry, dirty and exhausted from the cold weather, the days of waiting and hitch hiking. We were sick because of the heights of 4000 meters in the mountains, where the pressure is high, and it's difficult to breath, and to exist for people who are not used to it. The best way to survive these conditions is to chew Coca leafs all the time. We were hitch hiking desperately on a narrow road somewhere in the mountains, which is really not a good thing to do in Bolivia, because often more lama passes through such a road than car or camion. Night was falling and we still didn't have a ride to get at least to the next village, to find something to eat, and a warm place to sleep. In my head I already started to prepare for the next horribly cold and scary night in the tent outside in the nature.
When we were at the point to set a fire, as usual in order to warm up a stone to put it inside the tent and survive the night without being frozen , a car arrived. It was an Ambulance car, driven by an old, and tired Bolivian man. He had already finished his shift, and was heading towards his village. He suggested us to go with him, even though, the village was not in the direction that we wanted to go, and it was an extremely hidden and little indigenous settlement in the mountains high as 3700 meters, with around 2000 inhabitants. Otherwise I probably would have never known about the existence of this place, but since we were happy to reach any civilization for the night, and since people meant a possibility to find some food in exchange to some handicrafts, we of course accepted the proposition and got into the car. It was my first and last time traveling in a Bolivian Ambulance car. :)

 
The driver told us, we could probably stay for the whole weekend in the village, and reminded us of the date: the day after was the 21st of June, which is a very special day for the indigenous population: the Winter (Summer in Europe) Solstice, and at the same time, this is the beginning of the New Aymara Year. Without knowing it, we arrived in an Aymara village, exactly in time for the biggest indigenous Aymara Celebration of the year.
Aymara people are an indigenous nation in the mountains of the Andes in South America. Most of them (around 2 million) live in Bolivia, others in Peru and Chile. They lived there centuries before the arrival of the Inca. After the Spanish-American War of Independence (1810–25), the Aymaras became subjects of the new nations of Bolivia and Peru.
I didn't know much about them before, I had more contact with another indigenous population in Peru and Ecuador, the Quechua - I even tried to learn their language. I thought it's a great opportunity to see another culture with other traditions, and I have to say, that I have unforgettable memories about Aymara people. I also have to admit that it's posterior that I can appreciate this opportunity, back then it seemed extremely hard, because of barriers of communication (lot of Aymara people, especially the elderly do not speak Spanish, only the indigenous Aymara language) because of their mistrustful attitude (I was probably the first foreigner, and the first white person they have ever seen in their village) and because of my weariness after so long time of traveling in difficult climate conditions.

Well, when we arrived, there was no special sign of any celebration, so we started to discover the little square in the middle of the community.... people were more than surprised to see foreigners in the village, especially a white girl, with a black boy, arrived with an Ambulance car, with two dogs, and backpacks. On one hand we were treated as special, exotic creatures, they immediately gave us something to eat, and those who could speak Spanish (the young generation) asked us lot of questions. On the other hand, they were trying to benefit, and based on the very widespread stereotype among Latino people -- the so-called “gringa” (white, foreigner person) is equal money – they wanted to charge us for accommodation. When they found out that we had no money at all, and we would have rather slept outside in the tent than to pay, they became more sympathizer with us, and offered us to sleep in the attic of the Community House. It wasn't luxurious at all, on the dusty floor with half isolated windows, strange noises and rats around, but they gave it with such a good heart that we couldn't wish for better. The tent and the dogs protected us anyway from snakes, rats, and bigger insects.


  As the night fall down, it got darker and colder, and people started to make fires on the square. Bolivian winter, especially in the high mountains is very dangerous, because in the day it doesn't seem too cold, but in the night it gets below zero, and it is very difficult to manage in it. In South America people don't have heating systems. We were all sitting or standing around the fires to warm us up, people started to come, talk, and then play music and the celebration started.

It lasted for three entire days. I have never seen such a celebration. At first I felt like observing it, and at the end I participated with my soul and body, and that's when I felt myself as never before.
The ambiance was really special and inspiring thanks to the indigenous music, played by the men population of the community, on the indigenous instruments, continuously during the three days; women dancing, with their children on their backs, in folkloric dresses and typical Bolivian hats and ponchos, fires burning, people drinking, chewing Coca leafs, and dancing, dancing, singing, chanting...
After the first day of continuous dance, some of the youth gave up, to have a rest, some drunk too much, and the boy who was with me also went to sleep to our attic, so I stayed there with my little dog, the only white girl in the middle of the indigenous Bolivian celebration. I felt the distance they were keeping towards me, especially the elderly people, speaking Aymara, and having absolutely no idea who was I and what did I want. Despite of it, I wanted to stay, I felt extremely exhausted, but I didn't want to sleep. I was curious and even though I had no idea about the ceremony, I could feel that everyone was waiting for something to happen, this was only the beginning.

I think, I first started to be accepted by locals, when they could see that I am strong enough to keep on, dance, and celebrate with them. Then finally, putting together the segments of information, I could understand that in reality, we are celebrating not only the New Aymara Year, but mostly, the “Pachamama” the Mother Earth, a goddess revered by the indigenous people in the Andes, in order to thank her for everything she had given in the course of the year, and all she had been teaching us since the very beginning of our existence. I could also understand that the reason why before drinking, every Bolivian pours a gulp of the drink called “chicha” (fermented beverage from corn) on the earth was to share it with Pachamama and I got to know as well, that the Coca leaf is not only the best plant to help the sickness caused by height, but also the Sacred Plant of the Mother Earth.
Understanding more about the cultural background, I kept on celebrating with them, dancing, singing, pouring a bit to the floor, then drinking, dancing, dancing... They were smiling at me encouragingly, but the point when they could see that I really meant this experience, was when the second night at four o'clock in the morning, I went with them up to the mountain...
In reality, it was a little hill next to the settlement, and from the top of it, the whole village was visible, with huge pampas around it, troops of sheep and Vicuña (special animal living at such altitude) and the lake nearby, called Poopó.



It was quite a challenge to climb up, at night in the darkness, and cold, with my little dog, but I couldn't say a word: old Bolivian women, even the oldest one, with their children on their backs, after they had been dancing the whole day, were marching towards the top of the hill with determination. They couldn't even think about not being there when we officially thank Pachamama. Bolivian women are the strongest and most resisting women I have ever seen. They wash with their hands in cold rivers, they feed the whole family from what they cultivate with their own hands, they work hard, they support their husband, and they never ever complain. I respect them more than women of any nation.
When we were all together on the top that’s when I did realize that I was not considered any more as a stranger, observing their ceremony, but as a member of the community, a child of the Pachamama, a human fellow sister, a lost traveler with her little dog, seeking for herself, and for a better understanding of the world. They accepted me. They treated me equally, because I was with them in heart and body, up on that hill. I had no money, I brought no camera, I helped in whatever I could, I was not a tourist, I didn't want to be.
We were preparing together for the ceremony, connected to the rising of the sun. The fire was set, and the Shaman (the spirit-worker of the community) started to chant something in Aymara language, while everyone joined the rhythm. Unfortunately I didn't understand the words, but it was a simple rhythm, with a very simple move around the fire, so I was doing it with them, my dog following me. We were passing a bottle around with chicha in it, everyone could drink; they made no difference, men, women, children, indigenous, or me. We all chanted and drank and dance around the fire, and the sun started to rise, and it was such a beautiful an unforgettable moment, that warmed us up not only outside, but very deep inside. A sacrifice was made for Pachamama, a killed lama was burnt in the fire, with lots of Coca leafs and other objects with different meanings. The Shaman was chanting louder and louder, the music was faster and faster and the huge smoke hovered around us while the sun was rising and the Nature showed its beauty as the huge, burning, orange sun was reflected on the surface of the Poopó Lake, and our little hill seemed as an island in the endless universe.
I felt a huge happiness inside my body, I didn't mind any more who was I, where was I, what was I doing and why, I just felt a huge thankfulness, an indescribable happiness. I wanted to thank Pachamama, the Nature, people, everything and everyone, from my heart's core for everything I lived through, everything I have seen and done and I found a huge value in each little detail. It was series of enlightenment, when I could see the very positive side of everything, and all my experiences with the harsh conditions, poverty, and being lost, gained a meaning. I did (or do?) believe in the existence of a superior power, - maybe Pachamama - who is protecting me and teaching me, by showing me different life experiences.
I have no idea how long did it take, we continued to dance around the fire, I don't know if others got into trance, or some sort, but I guess I was not the only one to dance with closed eyes and to be somewhere far away in head.
Finally, the ceremony ended, and the New Aymara Year started, with the benevolence of Pachamama. We all went back to the community, music and dance of course continued. I was exhausted but I wouldn't have been able to sleep after such an intense experience. I went to one of the gardens, where a group of elderly women were preparing food for the whole community. I was trying to ask in Spanish if I could help them, but they only spoke Aymara, so I just sat down, and started to peel the potatoes with them. It was an incredibly nice experience to observe, how humans communicate without language. Only by glimpses, smiles, moves, and impressions. I could clearly feel the surprise, then the despising way they looked at me, the “gringa” instead of having fun with others sits here with the potatoes (there is a Bolivian potato called “chuño”, particularly disgusting and smelly) and thinks about spiritual experiences... Then as they observed me, and I observed them, we mutually understood that we are just from the same human origin, we are all children of Pachamama, and as they saw me, helping with the vegetables, my little dog, my handicrafts and instrument, my outworn backpack and clothes, I could feel that they accepted me, and they grew a kind of respect towards me. We exchanged a smile, and I knew then, we respected each other. I knew it without words.

I wanted to share this experience, because I consider it as a kind of realization in my life, that thought me not only to adapt to different situations, accept others and to be accepted, understand other cultures, but also gave me a spiritual enrichment, inner development. Since then, I have been thinking a lot about my beliefs, I am trying to understand myself, and others, and the more I see, the more I realize how little I’ve known about life, about our world. Though, I will not give up, I keep on seeking, learning, reading, experimenting. I try to look for the positive side of things, and I attempt to be open, in order to grow richer humanely, mentally and spiritually :).