2013. augusztus 29., csütörtök

Aki hazajön, de nem találja a helyét....




Most, hogy megértettem mik az előnyei az egyedül utazásnak, és igen is megláttam a jót abban, ha nekiindulok a világnak egyedül, egy olyan helyre amit mindenki veszélyesnek tart, anélkül hogy bárkit ismernék, sőt anélkül, hogy a nyelvet beszélném, azután, hogy ezt túléltem, sőt nagyon élveztem is... csak most, hogy hazajöttem, értettem meg az egyetlen hátrányát... Nincs kivel megosztani!
















Lehet mesélni, képeket lehet mutatni, tárgyakat a hadviselt bakancsot, hátizsákot, a hajam, az arcom meg lehet mutatni, lehet történeteket, kalandokat, vicces, veszélyes, boldog vagy nehéz pillanatokat elmondani, vannak emberek akik meghallgatnak akiket érdekel, még több is mint gondoltam, van aki mosolyog, van aki szörnyülködik, van aki kérdez van aki hallgat van aki tanácsot ad van aki ámul, van aki nem hiszi, és még mindig van aki bolondnak tart, de hiába minden, nagyon egyedül érzem magam a kis világomban, és minden ellenére nagyon úgy érzem, hiába próbálom, nem tudom megosztani az élményeim a tapasztalataim, de főleg azt amit tanultam. Sosem fogja igazán átérezni az, aki nem volt ott, aki nem ismeri, aki nem látta és aki nem jött haza belőle. Előtte vagy nem volt ekkora a különbség, vagy legalább volt valaki, akivel elég volt összenézni, mosolyogni egyet, mert mi tudtuk miről van szó mi tudtuk mire gondolunk, és még ha mások nem is legalább mi ketten értettük. Most nincs ilyen. Senki. Vagy aki van, annyira messze, hogy minimum egy óceánt kéne átúszni ahhoz, hogy összenézzünk.
















Hát így telt az itthon töltött két hét, sosem hittem volna, hogy valaha idegennek érzem majd magam a saját hazámban, bár ezen sokat enyhített a család és a barátok, de még mindig úgy érzem nem találom a helyem, és bár mikor velük vagyok sosem érzem magam magányosnak, de mindig eljön az este, és most is azért írom ezt a blogot hajnali 4-kor, mert nem tudok aludni -ezt a jószívű ismerőseim még mindig az időeltolódásra fogják- de én tudom, hogy más oka van.



Ennek ellenére fantasztikus volt itthon lenni, sosem gondoltam, hogy ennyien olvassák ezt a hiányos és szétszórt blogot, annyian tudták az utamnak a leírt részét amennyire sose számítottam, annyian érdeklődtek és írtak, meg kérdeztek, igazán jól esett, és nagyon szívesen mesélek bárkinek akit tényleg érdekel, gyönyörű fotóim is vannak, bár a felét ellopták, de még így is annyi lett, hogy egy nagyon türelmes ember kéne hozzá hogy az összeset végignézze, főleg végig hallgassa, hiszen sok kép másnak egyszerűen szép, nekem viszont egy 3 oldalas történet, magyarázat és emlék tartozik hozzá... Aztán mindenki azt mondja írjak... írjak blogot, írjak könyvet... hát nem tudom, nem gondolkoztam soha ilyenen, mindig írtam, a blogot azért, hogy ne aggódjatok annyira értem, de van 3 darab hatalmas vastagságúra nőtt naplóm amit magamnak írtam, emlékbe is, meg hobbiból is, de főleg azért mert sokszor nem volt kivel megosztani a dolgokat, hiszen aki utazik az mindenhol ott kell hogy hagyja a barátokat, a szinte testvérekké vált kollégákat, ismerősöket, barátnőket, családtagokat és ez fájdalmas, de utána azt is megtanultam, hogy ebben is van pozitív, hiszen ahány ilyen helyet ott hagysz a világban annyi helyre térhetsz vissza, és annyi helyen fognak szeretettel fogadni és  visszavárni, és nekem hiába egyenlőre nincs "igazi" otthonom a világban, mégis úgy érzem, rengeteg otthonom van, és sok sok családom, akiket fájt otthagyni, mégis tudom bármikor visszamehetek, és minimum van vagy 3 otthonom Magyarországon, de Franciaországban is van ki vár, Montrealt is a hazámnak érzem már, Ecuadorban is van családom, Kolumbia is egy otthon számomra, de Peruba, Bolíviába, Chilébe, Argentínába, és Brazíliába is visszatérhetek egy szép napon, és tudom, hogy az ottani szeretetteim ajtaja mindig nyitva áll majd előttem és régi hazatért családtagként fogadnak majd be, mint itthon Pécsen a család.








Egyébként valamit még nagyon le szeretnék írni: ahogy mesélem a történetem, egyre jobban döbbenek rá, miket is éltek át azok akik itthonról izgultak értem, és rá kell jönnöm, hogy az utam hőse egyáltalán nem én vagyok hanem Anyukám! Senkinek nem kívánok egy olyan évet, mint amit én neki okoztam, és minden elismerésem az övé, hogy ilyen "higgadtan" eltűrte, hogy a bolond lánya végigjárja kontinens lehető legveszélyesebb sarkait, a lehető legvakmerőbben és legnaivabban. Ugyanis Ő, hiába mondtam neki, hogy akkor is elmentem volna ha megtiltja (jó nehezebb szívvel de szerintem csak elmentem volna) és hogy bármi bajom lesz az az én hibám és egyedüli felelősségem lesz, Ő mégiscsak a saját felelősségének tartotta minden mozdulatomat, de főleg a tényt, hogy belevágtam. Pedig csak köszönni tudom, hogy mindig arra nevelt, hogy harcoljak az álmaimért, valósítsam meg őket, és ha kell, ne féljek ezért külföldre menni.... hát valószínűleg nem gondolta, hogy én majd ilyen messzire is elmegyek, és nem is az ő ötlete volt. Én viszont nagyon szerettem volna. És nem tudom melyik anya engedi el így a lányát, csak azért mert az nagyon szeretné, és mert ilyen önfejű... De szerencsére Anya tudta, hogy visszafogni úgy sem tud, ezért inkább támogatott, mindig megpróbált lebeszélni a legőrültebb ötleteimről, sose sikerült neki, de mindig tanácsot adott, mindig elküldte az adott országban fellelhető összes katasztrófahírt amit a neten olvasott össze, és szegény itthonról követte végig izgulva idegeskedve, éjjelenként felriadva az egész utazásomat, és én hiába kíméltem meg mindig a keményebb részektől, és hiába jelentkeztem a lehető legtöbbször (szerintem nincs ember aki Dél-Amerikában ennyiszer internethez jutott mint én, hiszen átéreztem mit él át Anya mikor 4 napig nem jelentkezem, még akkor is ha előtte szóltam, hogy a pampában fogunk stoppolni és a poros utakon nincs internetkávézó...) hiába minden pozitív energia amit hazaküldtem a képekkel és lelkes beszámolóimmal, tudtam, hogy Anyának addig nincs nyugodt éjszakája amíg haza nem jövök onnan, egyébként szegény sokszor attól is félt, hogy nem is jövök haza, utólag be merem vallani, hogy megfordult a fejemben, de nem tehettem volna meg vele, nem lett volna fair. Most itt vagyok, és végül büszke rám, én viszont Rá sokkal büszkébb vagyok, előbb csinálom végig a túlélőtúrám még 5-ször mint azt a passzív nézőt akinek meg kell néznie ahogy a lánya végigstoppolja egy szál hátizsákkal Latin Amerikát. Úgyhogy büszke vagyok Rád Anya, kiálltad a próbát. Rengeteg bizalmat és erőt adtál, ezt köszönöm!



Hát ilyeneken elmélkedem, ja meg képzeljétek az is nagyon fura számomra, hogy mindenki olyan kérdéseket tesz fel, amiknek én nem is tulajdonítottam különösebb jelentőséget az Úton, de itt valamiért mindenki fontosnak tartja és azt hiszi, hogy a Dél-amerikai utazásomban a legnehezebb dolgok a kaja, a szállás és az utazás megoldása volt, a betegségek, a klímaváltozások, meg a magasság és a nyelv, emberek és szokásaik elfogadása, a veszélyes alakok és tolvajok, de FŐLEG a higiénia vagyis inkább annak hiánya volt. Persze ezek előtt először is meglepődnek, hogy épségben viszont látnak. Ez először nagyon zavart, most viszont már vicces. Hisz tudtam én pontosan ki az a pár ember aki elhitte, hogy elmegyek és vissza is jövök, a többieket úgy tűnik sikerült meglepnem. :)
Ezek a gyakori kérdések meg azért nem igaz, hogy sosem merültek fel bennem, mert a 4000 méteren igazán szédelegtem és nem volt könnyű hozzászokni a Cocalevél zabálásához a levéltől már zöld fogú köpködő kis bolíviaiakkal, se nem az én stílusom volt a hetekig nem fürdés, és én sem örültem amikor napokig sátrazni kellett a 40 fokban, sőt a különböző betegségek sem
dobtak fel, meg az sem hogy az utcán 2 késes rabló lopta el a kamerám Buenos Airesben, DE egyáltalán nem ezek a dolgok okoztak nehézséget, SŐT inkább ezek is egy jó kalandnak számítanak az életemben, mert legalább már tudom hogy és mikor mennyi Cocalevelet kell fogyasztani és kiköpni, ahhoz, hogy ne legyél magasságbeteg, de hánynod se kelljen tőle, és ha nincs is zuhany mosakodni, fogat mosni lehet, és amikor napok múltán van egy hideg vizes zuhany, tó, folyó, esetleg vízesés, azt az ember nagyon értékeli akkor, és végre a sátrat is
megtanultam úgy felállítani, hogy reggel ne tűzze a nap, ne vigye el a dagály és ne ázzon be, azt is tudom melyik gyógyfű és növény  melyik bajomat gyógyította, és annak is örülök, hogy csak a kamerát vitték el a rablók és nem minden cuccunk, se a naplóim, se a női büszkeségem és főleg nem az életünk. És még sorolhatnám, hogy mindenre volt megoldás és higgyétek el akármilyen furán hangzik nem ezek voltak a nehezek az egészben. Legalábbis nekem .... Leírom őszintén mi. 2 dolog.

Az egyik legnehezebb volt meghozni a döntést. Eldönteni, hogy igenis odamegyek, egyedül, mindenki aggódása és intelme ellenére, használható spanyol tudás nélkül, az ismeretlenbe, valamennyi, de nem túl sok összespórolt pénzzel, ottani ismeretség sőt ismeret nélkül (jó mindig szerettem a földrajzot, de egyszer még  én is összekevertem az Andokat az Amazonasszal.... hát többet nem fogom mert átstoppoltam már tudom milyen messze vannak és mekkora köztük a különbség) de mindezek ellenére elindulni, és miután kinéztem a legolcsóbb repjegyet ami Bogotába ment, márpedig Kolumbia fővárosánál veszélyesebb helyen nem is kezdhettem volna, és anyukám lebeszélése ellenére megvenni azt a repjegyet, és elhatározni hogy harcba szállok a médiából hallható tilalmakkal és rémhírekkel ami Kolumbiáról kering, és eldönteni, hogy elindulok egyedül, na EZ volt a nehéz.
Amikor már ott voltam Dél Amerika magával ragadott és csak vitt, boldog voltam, kíváncsi, nyitott, látni, tudni, tanulni akartam, ismerni és imádtam minden percét és megérte minden egyes pillanat a jók és a rosszak is. Mert az életről tanultam, és többet ért ez az évem minden eddigi "Élet"-re való felkészülésnél. Persze jó alapok nélkül ez se ment volna, szóval nagy köszönet azoknak akik eddig kordában tartottak és nevelgettek, terelgettek... de ez alatt az év alatt sokat tanultam, sok sok mindenről... Viszont a döntést meghozni, és elindulni, az nehéz volt.














És ennél csak egy valami volt nehezebb. Hazajönni. Ott hagyni mindazt amit végre megismertem, megláthattam, és amibe beleszerettem amit imádtam, amiből még nem volt elég, és ami azóta is hiányzik. Megvenni a hazajegyet, és elérni azt a gépet, minden erőmmel sietni át egész Brazílián, hogy odaérjek arra a Recife-i reptérre, hogy a megadott dátumon felszálljak arra a gépre amit abban a pillanatban annyira nagyon utáltam amiért elvisz messze attól amit szeretek. Nagyon nehéz volt megválni a megszokott kis nomád életemtől, lecsatolni a hátizsákról a sátrat a hatalmas pokrócokat, a különböző lógó dolgokat, hogy lecsökkentsem a 35 kilót 20-ra, és beküldjem a gép gyomrába... A búcsúzkodásról nem is írok, de képzelhetitek mennyire borzasztó volt belépni az ellenőrző kapun, átlépni azt a hülye küszöböt ami elválasztott mindentől, Dél Amerikától, a latinoktól, a zenétől, a tánctól, a brazil tengerpartoktól, a hagyományoktól, a latin ételektől, a szeretett trópusi esőmtől, az új kedvenc gyümölcsömtől, a portugálul magyarázó jószívű braziloktól, az igazi kakaótól és a kolumbiai kávétól, az Andoktól, az Amazóniai őserdőtől, a vulkánoktól, a vízesésektől, a szivárványoktól, a hangszerektől, a sivatagoktól és pampáktól és sok mindentől amire még időm sem volt megismerni és máris elszakított tőle ez a szerencsétlen küszöb meg ez a gonosz repülő. Ott kellett hagynom mindezt. És ott kellett hagynom a fiút, akit szeretek.

Hát nem tudom mennyire érezhető a leírásomból, de azt próbáltam átadni ebben a részben, hogy igazán nem azok voltak nehezek számomra az Útban, amikre elsőre mindenki gondol, hanem csak ez a két döntés.
Igen, ez a két lépés okozta nekem a legnagyobb fejtörést és szívfájdalmat, és különösen a második döntés, mert az hosszútávon úgy tűnik megdolgozza a lelkemet, a szívemről nem is beszélek, mert azt hiszem az egyszerűen ott maradt, de szerencsére az eszem a helyén van, és vasárnap indulok az egyetemre. Várakozva, hogy visszatérjenek belém a lelkem meg a szívem...


2013. augusztus 15., csütörtök

"Dóri ne sírj, mert vége van, hanem mosolyogj, mert megtörtént!"

Itt vagyok Európában, közel egy év után, Kanadából indulva, leérve Kolumbiáig és bejárva Ecuador-Peru-Bolivia-Chile-Argentina-Braziliát tegnap hazarepültem 10 órán keresztül és itt vagyok újra 6 óra időeltolódással Európában, egyenlőre Németországban aztán pár nap múlva Pécsre érek, ott úgysem lesz időm írni, ezért kihasználom az itteni napokat, hogy folytassam a blogot, amiről sajnos hiányzik Chile fele, Argentina és Brazilia, meg még rengeteg sok kaland, mert sajnos az utóbbi hónapban nem sok időm volt írni, de idővel megpróbálok pótolni mindent... és most már vannak ékezetek is! :)



Szóval hazaértem, és megváltoztam...Hát mit is írjak, hogy érzem magam.... várom, hogy Magyarországra érjek, nem csak hogy egyek a Nagymamám főztjéből, hanem mert ott majd a család és a barátok megvigasztalnak és elvonják a figyelmem arról, hogy ott kellett hagynom Délamerikát, a kontinenst, az országokat, az embereket, a hangulatot, a zenét, a táncot, a kajákat, a napsütést, a gyümölcsöket, és az életfelfogást amibe beleszerettem és ami nélkül már nem akarok meglenni... a repülőtéren úgy éreztem, a testem elutazik, de a szívemet otthagyom Brazíliában. Nem akartam elhinni hogy ez a gép elvisz a Földgolyó másik felére, messze attól akit és amit szeretek, oda, ahol nincs szamba és salsa és latin zene, és kókuszdió, se utcai árusok és zenészek, sem öreg nénik akik főznek az olcsó éttermekben, nincs hangzavar, és szín és illatkavalkád meg rendetlenség és nevetés meg boldogság a szegénységben.
Hanem inkább vannak ezek a bonyolult kifejezések, amiről mindenki beszél, mint gazdasági világválság, környezetszennyezés, politikai krízisek, globális felmelegedés, és szelektív hulladékgyűjtés, pedig nem csak ez van, igazságtalan ezt mondani, hisz Európában ennél sokkal több és szebb dolgok is vannak, beutaztam és ismerem... Csak mindenki ezekről beszél inkább.
De most nem arról akarok írni mi van a jó öreg Európában, hanem arról mit érez egy kicsit őrült, utazó magyar lány, aki 1 év kalandozás után Latinamerikából hazarepül és Brazíliából megérkezik Frankfurtba...Csend van, az emberek nem mosolyognak, de nem is néznek, pedig a megviselt cuccaimon van mit nézni, de nem néznek, nem kérdeznek, lehajtott fejjel sietnek a vonatra, buszra, hiába várom a spanyol kérdéseket honnan jöttem merre megyek, senkit nem érdekel már, senkinek sem különleges, hogy kék a szemem, és hogy egy másik nyelvet is beszélek, vagy többet, a németek a tökéletes angoljukkal csak a cipőjüket nézik és ki tudja mi jár a fejükben honnan jöhet ez a fura lány, de nem kérdezik meg pedig talán kíváncsiak.... de talán nem.


Hát mit mondjak, ez a hangulat nem vigasztalta meg a vérző darabokban heverő szívemet, csak megerősített benne, hogy ez nem az én világom, és nem itt a helyem, hanem egy ennél őrültebb de vidámabb országban.
Szerencsére a barátaim azt mondták, "Dóri ne sírj, mert vége van, hanem mosolyogj, mert megtörtént!" Ez a mondat jutott eszembe, és megértettem, hogy igazuk van, és elkezdtem mosolyogni, egyedül, de mosolyogtam mindazon ami megtörtént velem, visszagondoltam azokra szép, vicces, veszélyes vagy egyenesen őrült pillanatokra, hogy jutottam el a Machu Pichura, hogy jártam be az Ecuadori őserdőt, hogy aludtunk a parton Peruban, hogy stoppoltuk végig Chilét, hogy beszélnek az Argentinok, hogy táncolnak a Boliviaiak, hogy beszéltem portugálul életemben először Brazíliában a szükség törvénye miatt, és hogy kísérgetett az 5 kolumbiai barátom Bogota veszélyes utcáin, nehogy elraboljanak. Eszembe jutott az első Ceviche íze, az első karkötő amit eladtam, az első csók latin sráccal, az első cukornád pálinka, az első napsütés az egyenlítőn, az első autó amit lestoppoltunk, az első állat amit máshol sosem láttam, az első igazi gyümölcs íze, az első kamionsofőr akivel már tudtam rendesen spanyolul beszélni, az első éjszaka a parton, az első tánc amit megtanultam, az első Argentin borozás, az első séta Quitoban, az első találkozás a szerelemmel, az első határátkelés, az első raszta tincs, az első alkalom mikor caminante-nak neveztek, az első encebollado, az első boliviai népviselet.... és így szépen haladva el tudok jutni az utolsóig... az utolsó éjszaka a parton, az utolsó kamion amiben utaztunk, az utolsó séta a homokban, az utolsó brazil ebéd, az utolsó kókuszpálinka, az utolsó portugál szavak, az utolsó utazás, az utolsó becsomagolás, az utolsó eladott karkötő, az utolsó naplemente, az utolsó népzene a furulyán, az utolsó tánc, az utolsó csók és az elköszönés a reptéren és máris sírtam és megint vissza akartam menni és megint meg kellett nyugodnom és emlékeztetnem magam... "Dóri ne sírj, mert vége van, hanem mosolyogj, mert megtörtént!"


5 hónap alatt stoppal Latinamerikában.

Végigstoppoltuk Latinamerikát Kolumbiától Brazíliáig. Hogy miért? Mert nem volt pénzem az összes buszt kifizetni. Meg a kaland miatt. Meg hogy annyit kommunikáljak a sofőrökkel, hogy megtanuljak spanyolul. Meg mert vicces kamionban utazni. Meg mert néha meghívnak kajálni is, sőt barátságok születnek. Meg mert jó nézni a tájat. De főleg  mert nem volt pénzem máshogy utazni.
És minden kaland, és élmény, meg tapasztalat ellenére, be kell vallani: Nem volt könnyű!



Megpróbálok írni egy kis összefoglalót az egész utamról, nem mintha lehetne röviden írni róla, de inkább azt szeretném leírni, hogy is sikerült épségben sőt boldogan utazgatni, annak ellenére, hogy nem csak híre olyan, tényleg több veszély leselkedik egy utazóra Délamerikában, mint máshol, főleg ha fehér a bőre! De nem szabad szorongani, az elront mindent... Rengeteg jólelkű ember is van, aki segíteni akar, és megvéd, és még akkor is ad, ha neki is alig van...

Sosem fogom elfelejteni ezt az 5 hónapot. Amikor először elhatároztam, hogy egyedül nekivágok, senki nem akarta elhinni, anya nem akart elengedni, a barátaim (nagy része) meg akart győzni, hogy ne tegyem, és csak nagyon nagyon kevesek hittek bennem. Azoknak akkor nagyon hálás voltam, erőt adtak. Aztán ahogy egyre tovább jutottam, és egyre több őrületet túléltem, egyre többen szurkoltak és kitartottak velem. Köszönöm nekik is. Legjobban annak az embernek köszönöm, akinek valószínűleg élete legnehezebb évét okoztam, és bár még nem láttam, de biztosan beleőszült a sok kalandomba, és szegény nem sokat aludhatott amíg Kolumbiába, vagy Bolíviában esetleg Brazíliában voltam...Mégis minden aggodalom ellenére, folyamatosan követte büszkeséggel az életem, tanácsokat adott támogatott és lelkileg velem volt....Köszönöm Anya!




Az első naptól kezdve amit a Latin kontinensen töltöttem, beleszerettem az itteni életbe, és bár ez minden országban egy kicsit különböző, de mindenhol van valami amit sosem felejtek el, a perui ételek, az ecuadori gyümölcsök, a kolumbiai táncok, a bolíviai jólelkűség, a chilei sivatagok, az argentin maté, és a brazil tengerpartok... Hihetetlen sok tapasztalattal és kalanddal gazdagodtam, és főleg rengeteget tanultam...tanultam az életről, magamról, már jobban ismerem a lelkem, fejlődtem is, láttam magam különböző nehéz vagy könnyű szituációkban, tanultam tűrni, várni, szeretni, áldozatot hozni másokért, magamért vagy az álmaimért...megtanultam elköszönni, otthagyni mindig amit szeretek, hogy megismerjek új dolgokat hogy aztán megint elköszönjek, de már tudom, hogy semmi sincs hiába, és minden ami történik, valamiért történik, mindennek van egy oka. Megtanultam hinni, és mindig remélni, mindig meglátni a pozitívat legalábbis igyekezni mindig a dolgok jó oldalát figyelni. És megtanultam hálásnak lenni, megköszönni, mindig mindent megköszönni az Életnek, az embereknek, vagy valami megfoghatatlan energiának hogy mindig segített és megvédett.




DE

Csak hogy teljesen őszinte legyek, nem minden szép és jó, és egyszerű, sok mindenért meg kell harcolni, és szenvedni az Út során, nem minden van ingyen, és bár megérte mindez, hiszen annyit gazdagodtam, de azért egy pár példát hadd írjak le a nehéz pillanatokból is, hogy ha valaki nekimenne olyan költségvetéssel, mint én, tudja mire számítson.... meg az országon is múlik, néha a szegénység, a higiénia hiánya, vagy a kulturális különbségek stb is tud nehézségeket szülni:

- Mostatok már folyóban, jéghideg vízben, kőkemény szappannal órákon át?
- Viseltetek már 1 zoknit egy hónapig?
- Álltatok már 12 órán át a tűző napon a poros út mellett várva, hogy valaki jöjjön és felvegyen?
- Sétáltatok már 30 kilós hátizsákkal a hegyre felfele?
-Aludtatok már kint télen kb 3 fokban, amiért a legkisebb faluban nincs kb senki sötétedés után?
- Mennyi a leghosszabb idő amit nem fürödtetek? Én nem mondom meg...
- Csíptek már meg úgy szúnyogok, hogy tehetetlenül védekezel, és nem tudhatod melyik maláriás?
- Raboltak már ki fényes nappal késekkel 2en?
- Tettek már ajánlatokat, hogy pénzért szexelj, lerombolva minden büszkeséged? Sajnos, ha fehér vagy, a latinok valahogy a prostitúcióra asszociálnak még akkor is ha nem úgy nézel ki.
- Éltél már távol a családodtól és mindentől ami hazaköt 1 évig?
- Stoppoltál már órákon át a kézrepesztő hidegben?
- Mennyi a leghosszabb idő, hogy nem beszéltél magyarul?
- Volt már úgy, hogy már sötétedett és még mindig nem tudtad hol alszol?
- Ázott már be a sátrad, vagy vitte már el a szél?
- Ébredtél már az óceánnal a segged alatt?
- Volt már úgy, hogy választanod kell, hogy kajára költesz vagy szállásra?
- Volt már hasmenésed heteken át anélkül, hogy tudd mitől?
- Pakoltatták már ki a hátizsákod ok nélkül?
- El tudod képzelni, hogy ne ihass csapvizet bármikor mikor akarsz?
- Kellett már otthagynod a világ másik végén azt, amibe és akibe beleszerettél?
- Hagytad már a szíved egy másik kontinensen?




Még bővíthetném, de egyenlőre ennyi, nem akarok senkit megijeszteni, van ami nem súlyos, de összevetve másik rossz körülményekkel, hosszútávon megvisel... csak hogy nehogy azt higgyétek, mindig minden simán megy. Persze lehet utazni, kényelemben, kiszolgálva, taxival és étteremről étteremre is, turisztikai vezetőkkel, de az nem az én stílusom... :P

Szóval, ha bárki megy, ne féljen, imádni fogja, nekem azt hiszem a legnehezebb pillanatom az elválás pillanata volt. És ha tanács vagy kérdés van, nyugodtan írjatok, ha tudok segítek!!!