Aki hazajön, de nem találja a helyét....

Most, hogy megértettem mik az előnyei az egyedül utazásnak, és igen is megláttam a jót abban, ha nekiindulok a világnak egyedül, egy olyan helyre amit mindenki veszélyesnek tart, anélkül hogy bárkit ismernék, sőt anélkül, hogy a nyelvet beszélném, azután, hogy ezt túléltem, sőt nagyon élveztem is... csak most, hogy hazajöttem, értettem meg az egyetlen hátrányát... Nincs kivel megosztani!
















Lehet mesélni, képeket lehet mutatni, tárgyakat a hadviselt bakancsot, hátizsákot, a hajam, az arcom meg lehet mutatni, lehet történeteket, kalandokat, vicces, veszélyes, boldog vagy nehéz pillanatokat elmondani, vannak emberek akik meghallgatnak akiket érdekel, még több is mint gondoltam, van aki mosolyog, van aki szörnyülködik, van aki kérdez van aki hallgat van aki tanácsot ad van aki ámul, van aki nem hiszi, és még mindig van aki bolondnak tart, de hiába minden, nagyon egyedül érzem magam a kis világomban, és minden ellenére nagyon úgy érzem, hiába próbálom, nem tudom megosztani az élményeim a tapasztalataim, de főleg azt amit tanultam. Sosem fogja igazán átérezni az, aki nem volt ott, aki nem ismeri, aki nem látta és aki nem jött haza belőle. Előtte vagy nem volt ekkora a különbség, vagy legalább volt valaki, akivel elég volt összenézni, mosolyogni egyet, mert mi tudtuk miről van szó mi tudtuk mire gondolunk, és még ha mások nem is legalább mi ketten értettük. Most nincs ilyen. Senki. Vagy aki van, annyira messze, hogy minimum egy óceánt kéne átúszni ahhoz, hogy összenézzünk.

Hát így telt az itthon töltött két hét, sosem hittem volna, hogy valaha idegennek érzem majd magam a saját hazámban, bár ezen sokat enyhített a család és a barátok, de még mindig úgy érzem nem találom a helyem, és bár mikor velük vagyok sosem érzem magam magányosnak, de mindig eljön az este, és most is azért írom ezt a blogot hajnali 4-kor, mert nem tudok aludni -ezt a jószívű ismerőseim még mindig az időeltolódásra fogják- de én tudom, hogy más oka van.

Ennek ellenére fantasztikus volt itthon lenni, sosem gondoltam, hogy ennyien olvassák ezt a hiányos és szétszórt blogot, annyian tudták az utamnak a leírt részét amennyire sose számítottam, annyian érdeklődtek és írtak, meg kérdeztek, igazán jól esett, és nagyon szívesen mesélek bárkinek akit tényleg érdekel, gyönyörű fotóim is vannak, bár a felét ellopták, de még így is annyi lett, hogy egy nagyon türelmes ember kéne hozzá hogy az összeset végignézze, főleg végig hallgassa, hiszen sok kép másnak egyszerűen szép, nekem viszont egy 3 oldalas történet, magyarázat és emlék tartozik hozzá... Aztán mindenki azt mondja írjak... írjak blogot, írjak könyvet... hát nem tudom, nem gondolkoztam soha ilyenen, mindig írtam, a blogot azért, hogy ne aggódjatok annyira értem, de van 3 darab hatalmas vastagságúra nőtt naplóm amit magamnak írtam, emlékbe is, meg hobbiból is, de főleg azért mert sokszor nem volt kivel megosztani a dolgokat, hiszen aki utazik az mindenhol ott kell hogy hagyja a barátokat, a szinte testvérekké vált kollégákat, ismerősöket, barátnőket, családtagokat és ez fájdalmas, de utána azt is megtanultam, hogy ebben is van pozitív, hiszen ahány ilyen helyet ott hagysz a világban annyi helyre térhetsz vissza, és annyi helyen fognak szeretettel fogadni és  visszavárni, és nekem hiába egyenlőre nincs "igazi" otthonom a világban, mégis úgy érzem, rengeteg otthonom van, és sok sok családom, akiket fájt otthagyni, mégis tudom bármikor visszamehetek, és minimum van vagy 3 otthonom Magyarországon, de Franciaországban is van ki vár, Montrealt is a hazámnak érzem már, Ecuadorban is van családom, Kolumbia is egy otthon számomra, de Peruba, Bolíviába, Chilébe, Argentínába, és Brazíliába is visszatérhetek egy szép napon, és tudom, hogy az ottani szeretetteim ajtaja mindig nyitva áll majd előttem és régi hazatért családtagként fogadnak majd be, mint itthon Pécsen a család.

Egyébként valamit még nagyon le szeretnék írni: ahogy mesélem a történetem, egyre jobban döbbenek rá, miket is éltek át azok akik itthonról izgultak értem, és rá kell jönnöm, hogy az utam hőse egyáltalán nem én vagyok hanem Anyukám! Senkinek nem kívánok egy olyan évet, mint amit én neki okoztam, és minden elismerésem az övé, hogy ilyen "higgadtan" eltűrte, hogy a bolond lánya végigjárja kontinens lehető legveszélyesebb sarkait, a lehető legvakmerőbben és legnaivabban. Ugyanis Ő, hiába mondtam neki, hogy akkor is elmentem volna ha megtiltja (jó nehezebb szívvel de szerintem csak elmentem volna) és hogy bármi bajom lesz az az én hibám és egyedüli felelősségem lesz, Ő mégiscsak a saját felelősségének tartotta minden mozdulatomat, de főleg a tényt, hogy belevágtam. Pedig csak köszönni tudom, hogy mindig arra nevelt, hogy harcoljak az álmaimért, valósítsam meg őket, és ha kell, ne féljek ezért külföldre menni.... hát valószínűleg nem gondolta, hogy én majd ilyen messzire is elmegyek, és nem is az ő ötlete volt. Én viszont nagyon szerettem volna. És nem tudom melyik anya engedi el így a lányát, csak azért mert az nagyon szeretné, és mert ilyen önfejű... De szerencsére Anya tudta, hogy visszafogni úgy sem tud, ezért inkább támogatott, mindig megpróbált lebeszélni a legőrültebb ötleteimről, sose sikerült neki, de mindig tanácsot adott, mindig elküldte az adott országban fellelhető összes katasztrófahírt amit a neten olvasott össze, és szegény itthonról követte végig izgulva idegeskedve, éjjelenként felriadva az egész utazásomat, és én hiába kíméltem meg mindig a keményebb részektől, és hiába jelentkeztem a lehető legtöbbször (szerintem nincs ember aki Dél-Amerikában ennyiszer internethez jutott mint én, hiszen átéreztem mit él át Anya mikor 4 napig nem jelentkezem, még akkor is ha előtte szóltam, hogy a pampában fogunk stoppolni és a poros utakon nincs internetkávézó...) hiába minden pozitív energia amit hazaküldtem a képekkel és lelkes beszámolóimmal, tudtam, hogy Anyának addig nincs nyugodt éjszakája amíg haza nem jövök onnan, egyébként szegény sokszor attól is félt, hogy nem is jövök haza, utólag be merem vallani, hogy megfordult a fejemben, de nem tehettem volna meg vele, nem lett volna fair. Most itt vagyok, és végül büszke rám, én viszont Rá sokkal büszkébb vagyok, előbb csinálom végig a túlélőtúrám még 5-ször mint azt a passzív nézőt akinek meg kell néznie ahogy a lánya végigstoppolja egy szál hátizsákkal Latin Amerikát. Úgyhogy büszke vagyok Rád Anya, kiálltad a próbát. Rengeteg bizalmat és erőt adtál, ezt köszönöm!



Hát ilyeneken elmélkedem, ja meg képzeljétek az is nagyon fura számomra, hogy mindenki olyan kérdéseket tesz fel, amiknek én nem is tulajdonítottam különösebb jelentőséget az Úton, de itt valamiért mindenki fontosnak tartja és azt hiszi, hogy a Dél-amerikai utazásomban a legnehezebb dolgok a kaja, a szállás és az utazás megoldása volt, a betegségek, a klímaváltozások, meg a magasság és a nyelv, emberek és szokásaik elfogadása, a veszélyes alakok és tolvajok, de FŐLEG a higiénia vagyis inkább annak hiánya volt. Persze ezek előtt először is meglepődnek, hogy épségben viszont látnak. Ez először nagyon zavart, most viszont már vicces. Hisz tudtam én pontosan ki az a pár ember aki elhitte, hogy elmegyek és vissza is jövök, a többieket úgy tűnik sikerült meglepnem. :)
Ezek a gyakori kérdések meg azért nem igaz, hogy sosem merültek fel bennem, mert a 4000 méteren igazán szédelegtem és nem volt könnyű hozzászokni a Cocalevél zabálásához a levéltől már zöld fogú köpködő kis bolíviaiakkal, se nem az én stílusom volt a hetekig nem fürdés, és én sem örültem amikor napokig sátrazni kellett a 40 fokban, sőt a különböző betegségek sem

dobtak fel, meg az sem hogy az utcán 2 késes rabló lopta el a kamerám Buenos Airesben, DE egyáltalán nem ezek a dolgok okoztak nehézséget, SŐT inkább ezek is egy jó kalandnak számítanak az életemben, mert legalább már tudom hogy és mikor mennyi Cocalevelet kell fogyasztani és kiköpni, ahhoz, hogy ne legyél magasságbeteg, de hánynod se kelljen tőle, és ha nincs is zuhany mosakodni, fogat mosni lehet, és amikor napok múltán van egy hideg vizes zuhany, tó, folyó, esetleg vízesés, azt az ember nagyon értékeli akkor, és végre a sátrat is
megtanultam úgy felállítani, hogy reggel ne tűzze a nap, ne vigye el a dagály és ne ázzon be, azt is tudom melyik gyógyfű és növény  melyik bajomat gyógyította, és annak is örülök, hogy csak a kamerát vitték el a rablók és nem minden cuccunk, se a naplóim, se a női büszkeségem és főleg nem az életünk. És még sorolhatnám, hogy mindenre volt megoldás és higgyétek el akármilyen furán hangzik nem ezek voltak a nehezek az egészben. Legalábbis nekem .... Leírom őszintén mi. 2 dolog.

Az egyik legnehezebb volt meghozni a döntést. Eldönteni, hogy igenis odamegyek, egyedül, mindenki aggódása és intelme ellenére, használható spanyol tudás nélkül, az ismeretlenbe, valamennyi, de nem túl sok összespórolt pénzzel, ottani ismeretség sőt ismeret nélkül (jó mindig szerettem a földrajzot, de egyszer még  én is összekevertem az Andokat az Amazonasszal.... hát többet nem fogom mert átstoppoltam már tudom milyen messze vannak és mekkora köztük a különbség) de mindezek ellenére elindulni, és miután kinéztem a legolcsóbb repjegyet ami Bogotába ment, márpedig Kolumbia fővárosánál veszélyesebb helyen nem is kezdhettem volna, és anyukám lebeszélése ellenére megvenni azt a repjegyet, és elhatározni hogy harcba szállok a médiából hallható tilalmakkal és rémhírekkel ami Kolumbiáról kering, és eldönteni, hogy elindulok egyedül, na EZ volt a nehéz.
Amikor már ott voltam Dél Amerika magával ragadott és csak vitt, boldog voltam, kíváncsi, nyitott, látni, tudni, tanulni akartam, ismerni és imádtam minden percét és megérte minden egyes pillanat a jók és a rosszak is. Mert az életről tanultam, és többet ért ez az évem minden eddigi "Élet"-re való felkészülésnél. Persze jó alapok nélkül ez se ment volna, szóval nagy köszönet azoknak akik eddig kordában tartottak és nevelgettek, terelgettek... de ez alatt az év alatt sokat tanultam, sok sok mindenről... Viszont a döntést meghozni, és elindulni, az nehéz volt.

És ennél csak egy valami volt nehezebb. Hazajönni. Ott hagyni mindazt amit végre megismertem, megláthattam, és amibe beleszerettem amit imádtam, amiből még nem volt elég, és ami azóta is hiányzik. Megvenni a hazajegyet, és elérni azt a gépet, minden erőmmel sietni át egész Brazílián, hogy odaérjek arra a Recife-i reptérre, hogy a megadott dátumon felszálljak arra a gépre amit abban a pillanatban annyira nagyon utáltam amiért elvisz messze attól amit szeretek. Nagyon nehéz volt megválni a megszokott kis nomád életemtől, lecsatolni a hátizsákról a sátrat a hatalmas pokrócokat, a különböző lógó dolgokat, hogy lecsökkentsem a 35 kilót 20-ra, és beküldjem a gép gyomrába... A búcsúzkodásról nem is írok, de képzelhetitek mennyire borzasztó volt belépni az ellenőrző kapun, átlépni azt a hülye küszöböt ami elválasztott mindentől, Dél Amerikától, a latinoktól, a zenétől, a tánctól, a brazil tengerpartoktól, a hagyományoktól, a latin ételektől, a szeretett trópusi esőmtől, az új kedvenc gyümölcsömtől, a portugálul magyarázó jószívű braziloktól, az igazi kakaótól és a kolumbiai kávétól, az Andoktól, az Amazóniai őserdőtől, a vulkánoktól, a vízesésektől, a szivárványoktól, a hangszerektől, a sivatagoktól és pampáktól és sok mindentől amire még időm sem volt megismerni és máris elszakított tőle ez a szerencsétlen küszöb meg ez a gonosz repülő. Ott kellett hagynom mindezt. És ott kellett hagynom a fiút, akit szeretek.

Hát nem tudom mennyire érezhető a leírásomból, de azt próbáltam átadni ebben a részben, hogy igazán nem azok voltak nehezek számomra az Útban, amikre elsőre mindenki gondol, hanem csak ez a két döntés.
Igen, ez a két lépés okozta nekem a legnagyobb fejtörést és szívfájdalmat, és különösen a második döntés, mert az hosszútávon úgy tűnik megdolgozza a lelkemet, a szívemről nem is beszélek, mert azt hiszem az egyszerűen ott maradt, de szerencsére az eszem a helyén van, és vasárnap indulok az egyetemre. Várakozva, hogy visszatérjenek belém a lelkem meg a szívem...