Magas hegyekben, 4-5000 méteren.

Peruban minden van. Nem csak a Machu Picchu miatt érdemes idejönni, bár sokan sajnos csak ezt tekintik meg, és csak ezt ismerik Peruból, pedig ennél sokkal több ez az ország.

Chavín

Először is Inka maradványok és építmények több helyen is vannak szerte az országban, nem csak Cuzco körül, sőt az Inkák előtti kultúrákkal kapcsolatos lelőhelyekből is van bőven. Ezekből a kultúrákból egyébként rengeteg létezett, az ország tájaitól függően különböztek és sokkal több ideig fejlődtek és gazdagabb tudással rendelkeztek, mint az Inkák. Az Inka birodalom mindössze 100 éve létezett, mikor megérkeztek a spanyol hódítók. Ezt azért szerettem volna így összefoglalni bevezetésként, mert legtöbben csak az Inkákat ismerik, hisz a spanyol hódítók róluk írtak, mert őket találták a helyszínen. Ennek ellenére nem az Inkák voltak a legrégebbi és legfontosabb törzs: egy harcos nép volt, aki meghódította a kontinens egy részét, és elkezdte szervezni a birodalmát, mikor megérkeztek a gyarmatosítók. Az Inkák előtt azonban sok más kultúra létezett, amiknek a lelőhelyei ma megtekinthetők. Például az i.e. 1200-ben kialakult Chavín kultúra lelőhelye Chavín de Huantar-nál (ahova sikerült elkeverednem a múlt héten), vagy az i.e 200-ban alakult Pachacamac, amit szintén volt szerencsém megcsodálni,  de még tervben van az ennél régebbi i.e. 2600 -es Caral városa, amit nemrég tártak fel.
 

Chavín de Huantar

A gazdag történelméről oldalakat írhatnék, de aki akar úgyis megtalál minden információt. 

Inkább valami olyanról írnék, aminek nem elég utána nézni, érezni kell: a természet hihetetlen erejéről, az ország földrajzáról, amit testközelből tapasztaltam meg a 4-5000 méteres hegyekben.

Van itt minden, óceán, hatalmas hegyek: az Andok, dzsungel: az Amazonas, van sivatag, vannak folyók, szigetek, tavak, pampák, havasok, völgyek, gleccserek, lagunák, szinte minden van ami a domborzatnál előfordulhat.

Hát kalandra fel, szépen elutaztam a tengerszintről, Limából ami ugyebár az óceánparton van, fel a Fehér Kordilerrákba, Huaraz nevű városba, 3100 m magasba, onnan pedig kisebb nagyobb völgyekbe, csúcsokra, mint pl az 5240 méteres Pastoruri Gleccser, vagy a Llanganuco Laguna 3850 méteren.

Valószínűleg jobb formában voltam 3 évvel ezelőtt, vagy legalábbis kevésbé értettem meg a magasság okozta panaszokat... Majdnem egy hónapot maradtam La Pazban, a 3700 méter magas fővárosban, és észre se vettem igazán mennyire kevés az oxigén és milyen lassan áramlik a vér ilyen magasságban. Persze akkor is ittam a koka matét meg rágcsáltam a koka levelet, és még így is emlékszem a rosszullétre ami rámjött mikor felmentünk El Alto-ba 4200 méterre a vásárba. De azt hiszem nem voltam annyira tudatában a dolgoknak, mint most...

Az odaút először is borzalmas volt, egy éjszakán át a sötétben a kanyargós utakon (a kanyargós itt azt jelenti hogy igazán  hatamas U-kanyarnál is élesebb kanyarok, folyamatosan órákon át) és felfele, egyre magasabbra. Ráadásként folyamatosan bikák, lámák, nyájak, csordák kelnek át az egysávos úton , sőt néha nem átkelnek hanem megállnak az út közepén. Nem volt kokalevelem, semmim, és azt sem tudom hogy a gyomrom a kanyaroktól vagy a magasságtól keveredett-e fel ennyire, de arra ébredtem, hogy rosszul vagyok aztán hánytam és szenvedtem az út visszalevő részében. Odaérve lassacskán hozzászokik a szervezet, de lassan kell mozogni, semmi hirtelen mozdulat, futásról szó sem lehet és a legrosszabb (szerintem legalábbis) amikor lehajolok bekötni a cipőm aztán pedig felegyenesedek: ilyenkor jobb megkapaszkodni. Mindez azért van, mert minél magasabbra megyünk, annál kevesebb az oxigén, a vér lassabban áramlik, és aki nincs hozzászokva , nem ott született vagy nem él ott, annak ez bizony rosszullétet, fejfájást okoz, sápadtságot meg egy bizonyos nyomást a fejben, és minden hirtelen mozdulat után szédülést érez az ember meg (az én esetemben) zöld csíkokat

Úton álló bika. Nem zavarja semmi.

lát. Nem túl kellemes... ez az ára az ottani kirándulásoknak , de azt hiszem megéri: fantasztikus utakat, gyönörű tájakat láttunk.

Egy külvárosi olcsó hostelben szálltunk meg, ahol a legmegrázóbb élményem az volt mikor először kezetmostam... a víz annyira hideg, hogy fáj! Fogmosáskor fájtak a fogaim a hidegtől, a kezem meg szinte nem éreztem 2 másodperc után a hideg víz alatt. Reggel a forró kokateám az első korty után kihűlt, és éjjel alig bírtam aludni a jeges levegőtől. Szerencsére a takarók valami szupermeleg alpaka szőrből lehettek, úgyhogy nagyon fura lett az eredmény: a testemnek melege volt a fejem pedig majd lefagyott.. hiába próbáltam letakart fejjel aludni, ha kidugtam az orrom hogy lélegezzek (mert a vastag takarók alatt nem igen volt oxigén) a jeges levegőtől fájt a torkom, az orrom. Na persze a fáradtság minden akadályt legyőz, előbb utóbb mindig elaludtam valahogy.

Ez maradt a templomból a földrengés után.

Egyébként csak éjjel és kora reggel van ilyen hideg, napközben süt a nap és meleg van, csak 5000 méter felett volt megint hűvösebb meg szél. Nem volt ez mindig így: sosem láttam még ennyire látványosan a globális felmelegedés hatásait. Az 5000 méteres csúcsra vezető út sem az, mint régen, ez egy új út, amit "El camino del cambio climatico"-nak neveznek ("A klímaváltozás útja").  A gleccser amit láttunk annyira visszahúzódott hogy a nagyrésze most víz, az idősebbek emlékeznek rá, hogy 30 éve még tiszta jégen kellett mászniuk. Annyira gyorsan olvad, hogy nagy meglepetésemre a szemem láttára esett le egy jókora jégdarab bele a gleccser körül kialakult tóba. Ez akkora hanggal és zúdulással járt, hogy egy pillanatig megijedtem (szerintem nem csak én) hogy földrengés vagy lavina kíséri a jelenséget, mert több helyen is lejjebb csúszott a hó és jégtakaró... Nem véletlenül jutott eszünkbe ilyesmi: a gleccser előtti napon ellátogattunk Yungay nevű faluba, ami nem más mint egy Campo Santo: maradványok, temető és roncsok.... Ez a falu ugyanis az 1970-es földrengés alkalmával eltűnt a föld színéről, betemette a hegyekből lezúduló hó-föld és kőtömeg. Ma látogatható a nagy temető, a betemetett falu, a 4 megviselt pálmafa ami megmaradt a 36 fából, a templomtorony ami kimagaslik a roncsokból, egy összehajtogatott busz és roncs autó... elég megrázó. 20.000 ember halt meg. Csak egy csapat gyerek élte túl, akik a falu végében levő cirkuszban tartózkodtak. Mind árván maradtak. Később újra megalapították Yungay falut, kicsit odébb, a régi pedig őrzi az emlékét az 1970-es katasztrófának, egy település, amit a természet ereje egyszerűen eltörölt a föld színéről.

Egy busz maradványai az 1970-es katasztófából.

Egy másik érdekes jelenség a gleccser mellett a lagúna, ez a gyönyörű, jéghideg hegyi tó, a szép türkizkék színével, körülötte a hatalmas hegyek. Két lagúnát is volt szerencsém megcsodálni, az egyiken csónakázni invitálnak a hegyiek, a pénzt a közösségüknek adják. Ami érdekes, hogy egy apró vékony öregember egyedül evez egy hatalmas csónakban amibe belerak vagy 15 embert. Ők itt születtek és a szervezetük hozzá van szokva a hegyi levegőhöz, nem okoz gondot nekik, ráadásul jó erősek. Erről eszembe jutott az átkelésünk a Titikaka tavon 3 évvell ezelőtt. Az is elég meglepő volt, szintén a 2-3000 méteres magasságokban, gyakorlatilag rátették az autókat, buszokat egy vízen lebegő fadarabra és egyszál vékony öregember átevickélt vele: valami hosszú bottal a tó fenekétől lökte el a lebegő tutaljt.

A másik lagúna már magasabban volt, a helyiek ravaszan kihasználják, hogy nehéz a séta az idelátogatóknak: lovakat lehet bérelni, lámán lovagolni, mindenféle eszközt hoznak ami eljuttat a tóig, és amiért fizetni kell. Itt még nem volt olyan nehéz a mozgás, elsétáltam, gyönyörű volt, legelésznek a lámák, a birkák, a tehenek, kék az ég, a tó, a hegyek körbe. Gyönyörű hely, a képek majd beszélnek.

Az 5200 méteres gleccsernél viszont már lóra ültem én is, azaz hogy felültettek mire átgondoltam volna a távot meg az állapotom. De jobb is, mert egy órás séta felfele a hegyen 5200 méteren eléggé elfáraszt mindenkit azt hiszem. Még a lovakat is sajnáltam, pedig ők itt születtek, tehát hozzá vannak szokva a magassághoz.

Viszont nem visznek egészen a gleccserig a lovak, miután leraknak még gyalogolni kell vagy fél órát (ami amúgy 10 perc lenne, csak mivel mindenki lasan mozog a magasság miatt, tovább tart). Itt újabb meglepetésként ért, mikor megjelentek kis alacsony erős emberek, úgynevezett "cargadores", hordárok, nagy kokalevél csomókkal a szájukban, férfiak és nők, ajánlkozva, hogy elvisznek a hátukon. Nagyon furcsálltam, de komolyan gondolták, hisz vannak akik nem bírják szussszal és nem tudják megtenni ezt a visszalevő távot. Nem tűnnek valami izompacsirtának, de 90 kilóig a hátukon elvisznek. És bizony van is rá kereslet. Főleg gyerekek, akiket a szüleik nem bírnak cipelni a magasság miatt, de felnőtteket is láttam hátiputiban utazni fel a csúcsra. :D Érdekes látvány volt, én hősiesen a saját lábamon érkeztem meg a Pastoruti gleccserhez. :)

Nyársra szúrt tengerimalacok

Pisztráng

Az itteni ételek egy külön bejegyzést érdemelnének, de nem maradtam elég hosszú ideig ahhoz, hogy mindent megkóstoljak, ráadásul mióta itt vagyok Peruban annyi féle ételt megkóstoltattak velem, hogy a nevüket már össze vissza keverem. Mindenesetre itt is rengeteg húst esznek, de itt a leggyakoribb a tengerimalac: szegénykéket leforrázzák majd nyársra szúrják és úgy forgatják a tűzön, majd tálalják szósszal, rizzsel, a fejétől a farkáig ott van a tányérodon. A legrosszabb, hogy annyira hasonlít a patkányra, hogy nehéz ezt a gondolatot kiverni a fejemből... Ezért is inkább ettem az itteni halételeket, a legjellegzetesebb a pisztráng (trucha), nagyon finom! Ezenkívül meg kell említenem a leveseket, amik a hidegben és a magaslatokon csodákat művelnek, például az egyik buzadarás húsleves féle , melynek találó neve "Levanta Muerto" ("Halottat felkeltő"). Egy másik specialitás a "Caldo de cabeza" , amit nem kóstoltam meg szerencsére, "Fejleves" lenne magyarul, méghozzá azért, mert benne van a kecske feje is. Ennél mégdurvább egy bizonyos "Tokush" nevű dolog. Undorítóan gusztustalan szaga van, annyira, hogy nem bírtam rászánni magam hogy megízleljem, pedig állítólag édes desszert. A szaga azért ilyen, mert tele van penicilinnel, mégpedig azért, mert úgy készítik, hogy elásnak egy rakás krumplit (valami speciális krumplifajta) és folyó vízben rohasztják hónapokon át. Ezután kiássák és elkészítik belőle a híres Tokush-t. Ugyan ezt kukoricával is megteszik.

Természetesen a kokelevél továbbra is népszerű a magaslatokon, mert ezt rágcsálva és lenyelve a belőle kinyert folyadékot, a vénák kitágulnak és a vér áramlása gyorsabb lesz. Viszont Boliviával ellentétben, ahol tényleg csak a kokalevél és a kokatea a gyógyír, itt vannak gyógyszerek is, előre bevehető tabletták stb. A helyiek is ajánlják a Sorochin nevű  pirulát amit még reggel, indulás előtt kell bevenni a magaslati rosszullét ellen, mert ha már fenn van valaki 5000 méteren és rosszul van, nem segít semmiféle gyógyszer, csak a kokatea.

Meleg termálvíz, az is van.

Peru, 3 év után újra: családi körben.

Három év után újra itt vagyok. Peruban.

Megint ide sodort az élet, a perui télbe: júliusban érkeztem és két hónapot töltök itt. Főként Limában, illetve a környező régiókban.

Most azonban más módon, más formában, mint 3 évvel ezelőtt: nincs hátizsák a hátamon, nem sátor a házam, nem alszom a tengerparton, nem stoppal utazom és nem kézműveskedésből élek... sok a különbség. Viszont ha lehet, most az előbbieknél még közelebbről, igazán testközelből tapasztalom meg Perut: egy perui család tagjaként.

Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy itt lehetek, és -- bár most más dolgokról -- de már most rengeteget tanultam. Azonban itt is hozzá kell szokni pár dologhoz, amik nálunk Európában nem így vannak, vagy nem is léteznek:

Az itteni tél nem hideg, maximum 8-10 fokig süllyed a hőmérséklet, és a peruiak már majd megfagynak. Viszont ez nem az a száraz, kontinentális hideg amit mi ismerünk: itt a Csendes óceán partján ez egy nedves, ruhákba bekúszó hideg, ami a csontig hatol és folyamatosan hidegen tart. Úgyhogy bár nem hittem hogy fázni fogok egy ilyen "enyhe" télben, már sikerült  megfáznom és azóta is több réteg ruhában vagyok folyton. A város is szürke ködbe burkolózik, az itt levő hideg Humbolt áramlat miatt. Nagyon magas a páratartalom, 98 % körül (a helyiek szerint). A ruhák szinte mindig nyirkosnak tűnnek, és az eső is valami érdekes jelenség: nem is látni hogy esik, nevettem is mikor sopánkodtak a limaiak hogy ma egész nap esett, pedig kb 4 csepp esőnek tűnt nekem. Ilyen kicsi porszerű láthatatlan csapadék ez, viszont minden vizes lesz utána: az autók, a föld, a ruháink.

A másik, amihez az itteniek hozzá vannak szokva, a folyamatos földrengés veszély: nagyon gyakran vannak kisebb földrengések, és a Richter skála 5-ös fokozata alatt már nem is nagyon zavartatják magukat az itt élők. Ha ennél nagyobb rengés van, elindulnak ki a házakból, parkokba, nyílt terekre, hogy ha összedőlnének az épületek, ne temessék be őket. Bár elvileg az épületek, főleg az újak már földrengés-biztos módszerekkel vannak építve, illetve minden házban van egy helyiség ami elvileg jobban ellenáll a rengésnek: nálunk a fürdőszoba. Oda kell bemenekülni ha az ajtó nem nyílna ki, mert már elmozdult a föld és a zár is.

Ez elég félelmetesnek hangzik, ráadásul mióta itt vagyok már állítólag két rengés is volt, az egyiket átaludtam, a másik alatt egy könyvesbódéban voltam aminek a padlója egyébként is mozgott: tehát összességében egyiket sem érzékeltem, de a helyiek igen, és nem ijedtek meg túlzottan: Richter skála szerinti 3-3.5-ös rengések gyakran előfordulnak, nem is nevezik őket még földrengésnek "Terremoto" hanem csak "tremblor" kis rengéseknek. Az újságban olvastam másnap hogy a régióban 3 rengés is volt mindegyik 4-es fokozat alatt, megírták hol az epicentrum stb nagyon fura, hogy ők így élnek nap mint nap... 8-as fokozatú rengés pedig utoljára a 70-es években volt.

Egy nagyobb földrengést tsunami is kísérhet, ami valószínűleg hatalmas károkat okozhat, hiszen itt van Lima (ami mellesleg egy 10 milliós város) szomszédságában a Csendes Óceán partja, ahol már földrengés nélkül is hatalmasak a hullámok. Fontos szabály, hogy földrengés esetén el kell távolodni a parttól, végig az óceán mentén evakuálási lépcsők vezetnek az autópálya fölött a város fele, hogy minél hamarabb elhagyják a partot az emberek. Az autópálya is a part mentén halad, és állítólag ha földrengés jelentkezik, megállítják a forgalmat, ki kell szálni a kocsiból, otthagyni és gyalog menekülni. Ez az elméleti rész, aztán hogy a gyakorlatban a pánikkal ötvözve, hogy nézhet ki a helyzet azt nem tudom és nem is akarom megtudni. 

Még egy dolog, amit elég nehéz megszoknom, főleg miután hozzászoktam az egyetemista egyszerű és olcsó étkezéshez: itt az étel van a közpotban. Napi 4-szer eszünk, hatalmas adagokat, változatosan, egészségesen, minden friss, minden természetes. Itt a szegények is jókat esznek. Itt senki nem éhes, itt nincs éhínség (egyébként amióta az ősidőkben elkezdték a krumpli, a kukorica, a gyümölcs termesztést azóta itt éhség sosem volt). Peru alapjába véve Dél-Amerika leghíresebb gasztronómiájával rendelkezik és erre nagyon büszkék is az itt élők. Az emberek az ételekről beszélnek egymás közt, a nők arról ki mit hogyan főz, a férfiak arról ki mit evett, kinek a felesége főz jobban. Büszkeségük az étel, és nem telhet el egy nap sem anélkül, hogy leültek volna minimum 3-szor egy nap, hogy belakmározzanak: reggeli, ebéd, vacsora, de sokan beiktatnak még egy uzsonnát is 5 óra körül. Ha épp nem otthon vannak, akkor is a város bármely pontján kapható MENÜ, olcsón, kb 7-10 soles (2-3 euro) ami tartalmaz a főétel mellett egy levest vagy előételt, desszertet és egy pohár üdítőt, legtöbbször chicha morena-t (feketeszemű kukoricából készített üdítő). Itt nincs fagyasztott, zacskós étel, gyorskaja, pizzarendelés, konzervek stb. Itt minden a piacról jön, ahol minden friss, még rajta a föld, hatalmas a választék, gyümölcs, zöldség; csak krumpliból 5000 különféle létezik Peruban. Nem is sovány az átlag alkatú ember itt, viszont kövérnek sem mondható, mert az élelmiszerek mind természetesek és egészségesek, nem pedig zsírosak és tartósítottak. Az ételen belül is a hús a legfontosabb: minden étkezéskor (főleg ebéd és vacsora) kell hogy legyen hús vagy hal a rizs vagy a krumpli mellett. Minden féle húst eszünk itt marhát, disznót, csirkét, kacsát, birkát, lámát, alpakát, tengerimalacot. Igen, híres perui specialitás a tengerimalac, úgynevezett "CUY". Halakból is rengeteg féle van, a finom tengeri halak mellett, folyami halakat is esznek az Andok folyóiból: a magashegyekben főleg pisztrángot. Nem tudom miért, de valamiért a hal itt népszerű reggelinek is: egyik nap a reggeli kávé mellé letettek elém egy egész sült halat: a feje, a farka mindennel együtt egészben. Ez volt a reggeli kenyérrel.

Tengeri malac sült

Reggel gyümölcslevet is csinálunk gyakran: az 1000 féle gyümölcsből az egyiket bele a turmixgépbe és kész a gyümölcslé: papaja, marakuja, mango, ananász, carambola, csirimburi, és még egy csomó finom gyümölcs amiknek nem ismerem a nevét, és még sosem láttam. Emellet egy nagyon fura, sűrű, darabos, fehéres-szürkés folyadékot is isznak, bizonyos Quaker-t, amit állítólag nagyon egészséges, de szerintem senkinek sem ízlik igazán, mégis mindenki átesik rajta reggelente, ezért én is igyekszem legyűrni, és megszeretni, de egyenlőre nem nyerte el a tetszésem.

Már nagyon sok perui ételt megkóstoltam, sőt igyekszem megtanulni az elkészítésüket is, bár Európában nem minden hozzávaló található meg. Lelkes tanonc vagyok és kóstoló, szerencsére nem vagyok válogatós, bár néha nagyon fura dolgokat eszünk, de amíg a gyomrom bírja, megküzdök velük. :)

Az utcai közlekedés sem a megszokott. Eddig is tudtam, hogy oda kell figyelni, és hogy vannak a városnak veszélyes részei, ahol kirabolhatnak és eddig sem rohangáltam a pénztárcámat lobogtatva. De most, hogy egy helyi családdal vagyok, akik tudják mi az ábra, még fokozottabban érzem ezt a folyamatos tartást a kirablástól, azt mondják Lima sokat válozott az utóbbi években, és veszélyesebb lett. Ha autóval vagyunk, az ajtókat be kell zárni (piros jelzéskor ugyanis özönlenek az árusok és próbálják az autó ablakánál eladni a portékákat), ablakokat felhúzni, parkolás után pedig kormányzár, riasztó sőt néha még az akkumlátort is lecsatlakoztatjuk, ha éjszakára hagyjuk valahol az autót. 

Gyalog is mindig gyorsan kell menni, mindenki rohan, az autósok nem várnak, elgázolják a gyalogosokat, ha nem igyekeznek. Mindig csak a minimumot visszük magunkkal, minden értéket otthon hagyunk, útlevél, papírok stb, csak kevés pénzzel ajánlott útnak indulni. A tömegközlekedés borzalmas, mint minden nagyvárosban, de itt talán még jobban, ugyanis 10 millió emberre csak egy metróvonal van, ami a városnak csak a keleti részét szeli át. Mindenki más busszal, kocsival, kombikkal, motorokkal, taxikkal és motoros taxikkal próbál közlekedni. Mikor tömeg van a buszokon meg a metrón (kb mindig tömeg van) gyakori a zsebtolvajlás, mindenki magához szorított táskával vagy zsebre tett kézzel utazik. 

Egyébként, ha kérnének sem vezetnék autót soha Limában. Mintha nem léteznének szabályok, a dzsungel törvényei uralkodnak: az erősebbé, a bátrabbé az elsőbbség. Folyamatos a dudálás, nem indexelnek, a tükröket alig használják, hihetetlen számomra, hogy tud mégis működni a közlekedés, de működik, csak teljes a káosz néha. :D

Azért szeretem ezt a káoszt, a szín és illatkavalkádot, az árusokat az ezer féle gyümölcsöt, a pörgő spanyolt, a házakból, éttermekből kiszűrődő zenét és a nyüzsgő, zajos Dél-Amerikát. Hiányzott. 

Egy kis Oroszorszàg... Szentpétervàr!

7. nap:

Reggel hatra értünk Pétervárra.

Kopogtak finoman keltett a kalauz. Kiszédelegtünk a Pétervári hűvös reggelbe, most kellett a pulcsi is. Az Airbnb-s vendéglátónk jelezte hogy 12-kor foglalhatjuk el a szobát, ezért volt időnk, beültünk egy kávézóba enni, és vegetálni. Felkészültünk a látnivalókból. Már 10-kor elindultunk vmi piszok hosszú metró úttal kiértünk egy kertvárosba csupa 27 emeletes közé. Csomagokkal nagy nehezen nekiindultunk felfedezni a szállást. Előtte még az állomáson metro bérletet vettünk és pénzt váltottunk. Szentpétervár olcsóbb, koszosabb, kevésbé biztonságos, és lazább, mint Moszkva. Nem is olyan gazdag, itt már vannak koldusok, öregek és szegényebbek, de az életkedvük jobb. No 12-re sikerült elfoglalni a szállást, nem egy rövid táv és út volt, a belvárostól is messze, de legalább a külvárost is látjuk. A lakás a 26-dik emeleten egy még épülő lakótelep (magyar szemmel város!) emeletesházai  egyikében van.

Gyors zuhany után úgy döntöttünk megnézzük a vasúttörténeti múzeumot, és visszajövünk korán lefeküdni. Ember tervez...11re értünk haza este.

Kifelé felfedeztük a Pétervár buszt, majd írok még róla, így viszonylag hamar beértünk a központba a Nyevszkij proszpekthez. A metro itt is műemlék metro, tán még szebb mint Moszkvában.
Hamar megtaláltuk a múzeumot, egyébként ez is giga, a kertvasútnál is nagyobb modellekkel mutatja be a vasúti bigyók működését, de a vasúttörténet nagyon érdekes volt a Transzibéria meg a Ladoga tó jegére fektetett sínek története.

Aztán sétálgattunk a metro felé és közben jó pár bejelölt látványosságba botlottunk, így láttunk székesegyházat a híres Gosztinyica Dvorecet ami egy emeletes Árkád sor üzlet, de akkora, hogy Pécs belvárosa beleférne! Itt is óriásiak a méretek, de itt még mindig komoly kultusza van Leninnek is, és sem Moszkvában sem itt nincsenek ledöntve a Lenin emlékek sarló kalapácsok. Ellentétben a közhiedelemmel a vörös csillag is még ott ragyog mindenütt, és sokan Leningrádnak mondják városukat. Itt nincs olyan nagy tömeg - "csak" 5 milliós a lakosság, és az emberek is nyitottabbak, kedvesek, és végre van angol felirat is sok helyen, sőt a pincérek is beszélnek angolul. Megnéztük a Kazah Székesegyházat ahol Kutuzov, a Napóleont legyőző hős van eltemetve, és elsétáltunk a Megváltó Jézus templomig árusok, önkéntes rajzművészek, fiatal zenészek, táncosok között. Olyan mint Nizzában este a parton. Performanszok, virtuóz bemutatók, beatboxosok, jól elment az idő. Ehhez képest elég gorsan visszaértünk a szállásra, és holnap nagy útra megyünk, megnézzük a Borostyánszobát!

8. nap

Azt határoztuk el, hogy egyik nap a városban a másik nap a városon kívül tekintjük meg a látnivalókat. Érdekes, egy vadi új emeletes ház vadi új lakásában lakunk, de a fürdő nincs beépítve, meg a konyha sem. mintha csak a 4 falat bérelted volna ki. Lehet hogy Oroszban ez a szokás? De van melegvíz, sötétítő függöny és ágy. A függöny itt azért kell, mert este 11kor még nappali világosság van, és hajnali 4-kor megint. Közelednek a fehér éjszakák, és ez nagyon izgalmas, bár jól megkeveri az időérzékünket. Hoztunk jó meleg cuccokat, de ma is 30 fok körül volt, majd meg sültünk. A nap nagyon éget, de ha lemenőfélben van több fokot esik a hőmérséklet.

A Borostyánszoba- lesifotó.

Reggeli után elindultunk a borostyánszoba felé. Ez cirka 1,5 órás unalmas utazás lett metróval és busszal. De nagyon segítőkészek voltak akiket megkérdeztünk így még fél óra gyaloglással odaértünk Erzsébet és II Katalin nyári rezidenciájához. Nem akarok beszélni arról amit nem lehet szóban elmondani. Csodás, gyönyörű, gazdag és nagyszabású. Fantasztikusan szép és vigyáznak rá annyira, hogy mindenütt őrökkel felügyelik. A Park is hatamas és az idő gyönyörű volt a termek káprázatosak, árnyas fák madárcsicsergés a parkban, és tisztaság. Rádfütyülnek ha fűre lépsz. Azt is láttuk, hogy miből kellett ezt újjávarázsolni a háború után. Egész nap mentünk gyalogoltunk fotóztunk nem ettünk csak vizet ittunk. Megkergettünk egy varjat, mert egy fészket akart kirabolni és a kismadarak nekünk jeleztek, később meg varjak kergettek me minket, mert volt a földön egy nem repülő varjúfióka és túl közel mentünk. A mókusok az ember kezéből ettek, szóval kalandos volt. A palota és gazdagsága pedig érthetővé tette, hogy bár éretlen munkás-polgári osztály volt Oroszországban miért épp itt tört ki a forradalom. Elfáradtunk, de nem bánom megérte! Mellette van a Sándor palota amit felújítanak, nos azt is sikerült lefotózni a barokk mellett egy csudaszép klasszicista kastély, ennek a parkjában is bóklásztunk. Este 10re értünk haza…

9. nap

Ma elmentünk a Dosztojevszkij házába. Busszal mentünk, itt leintős a busz. Leinted, megáll és ha szólsz kirak. Nagyon praktikus. Aztán elmetróztunk a Dosztojevszkaja állomásra. Az itteni metrók sokkal ízlésesebbek de nagyon eredetiek. Sztálin halála előtt csak egy vonal épült fel, az igazi Sztálin barokk, a többi sem épp egyszerű, de nagyon szép elegáns és letisztult a díszítés. Leningrád legfőbb és legtöbbször használt díszítő eleme az ötágú csillag, mindenütt látható hídon korláton házakon kerítésen, épületeken. És Lenin. Nem hittem volna, hogy ennyi és ekkora Lenin szobrok még léteznek, de itt bizony nem döntötték le őket, és a metróban is tisztelik.

Szóval megérkeztünk a célhoz de még nem volt nyitva a múzeum, mert 11.000 kor nyitnak, így bementünk a szomszédos piacra körülnézni. Hát fantasztikus a gyümölcsfelhozatal Tadzsigisztánból, Azerbajdzsánból, és a szárított gyümölcs és magvak Grúziából. A savanyúságok is onnan. Egy nénivel szóba elegyedtünk, elmondta, hogy a nővére férje is magyar, és Tadzsigisztánban volt kirendelt mérnök a férfi, és már kettős állampolgárok de Mo-n élnek. És megkínált savanyú uborkával, meg savanyított izével, ami mint kiderült savanyított fokhagyma szár volt. Mindenki megkérdezi honnan jöttünk, és ha megmondjuk, azonnal beszélnek hozzánk (oroszul), és mesélnek családi vonatkozásokat, meg engednek alkudni. De sokan értetlenül állnak a nyelvünk előttt, milyen nyelv lehet ez :-)

A Dosztojevszkij múzeum az irodalom és Dosztojevszkij hívők szentéje, a lakásmúzeum nagyon eredeti tényleg ott él még benne az író fejedelem.

A múzeum után eldöntöttük, hogy kimegyünk megnézni az Aurora cirkálót és környékét Petrográdot. A Lenin állomáson szálltunk le, hatalmas Lenin mozaik,szobor és szökőkút- impozáns. A csalódás akkor ért, mikor kiderült nincs ott az Auróra, mert 2014 óta felújítás alatt van, és csak jövőre fog újra teljes szépségében a nézők rendelkezésére állni.

Megnéztük kívülről a Szmolnijt, a Haditengerészeti főiskolát és a Néva mentén elsétáltunk a Péter-Pál erődig. Itt sok minden tervbe volt véve, de elfáradtunk nem volt egy rövid séta. Az erődben minden múzeumért 300 rubelt kértek, de volt vagy 10 múzeum. Úgy döntöttük kihagyjuk. A Börtönt néztük meg és a Péter-Pál Székesegyházat ahol a Cárok vannak eltemetve. No meg minden épületet kívülről, meg a Névát a túlsó part szemkápráztató látképével, a Trockij Hidat, ágyúkat, kínzó eszköz kiállítást, meg avantgard kiállítást. Olyan ez mint a Zsolnay negyed nálunk. Hatalmas kiállító terek de nem lehet kihasználni, ha mindenért pénzt kérsz. Pedig a 0-ból építették újra a háború után. Csodásan szép tiszta minden. Én ettem egy "igazi orosz"HOT DOG-ot. Többet nem fogok. A mustár édes volt benne... Megnéztük a híres I Péter Cárt ábrázoló szobrot, amit a leírások alapján készített a művész. Egy deformált test lett belőle. És láttuk újra a Nagy Péter faházat is, meg egy Mecsetet. Voltak a Névában fürdőző emberek, a fövenyen fürdőruhában strandolók az erőd tövében. Sztem 10 fok alatti a víz, de igazán eredeti népség ez a pétervári. Végül találtunk egy kellemes helyet amit a Brinza sajtról neveztek el, így rossz már nem lehet. Csibureket ettünk én sajttal tötöttet. Ez egy félbehajtott palacsinta de olajban kisütve és vajas tésztából. Jó volt. Végre itt adtak vodkát is, és Brinza nevű sört ittunk. Utolsó erőnkkel elmentünk a metróig, ami egy földre szállt csészealjat formáz. Aztán haza : estére nagyon lehűl a levegő, és megint észbe kellett kapnunk, hogy 11 óra van és este de tök világos.

 

10. nap

Ma "pihenés" képpen kimentünk Repinóba, Repin házát megnézni, és a tengerparton feltöltődni. Ez volt a terv...Reggeli után metro, majd átszálltunk a Repinóba induló buszra. Iszonyat meleg volt vagy 30 fok. Az út jó 40 perces, amit végig álltunk, annyira tele volt a busz.

Nagyon megkönnyebbültünk, mikor leszálltunk, mert leülhettünk és pont Repin háza előtt! Kis pihenés után egy csodásan romantikus kertbe kerültünk, majd pár percre rá megláttuk az illatozó fenyők között Repin villáját. (ha nem tudod ki az keress rá : Volgai hajóvontatók, Retteget Iván és fia, Levelet író tatárok). Ezt a kis fából épült villácskát maga a művész építette és itt töltötte az időskorát festéssel és bohémkedéssel. Saját tervezésű műteremmel. Nagyon bensőséges kis ház és múzeum. Most döbben rá az ember, hogy egy történelmi mű megfestéséhez mi minden szükséges a jelmezeken, a tanulmányokon át. Itt nem volt eredeti festmény, csak tanulmányok. De lenyűgözött, hogy hogyan lehet emberi érzelmeket így lefesteni. Maga Repin  is különc volt, nem tartott szolgát, a házában ha beléptél egy felirat fogadott, hogy vedd le a kabátod egyedül, meg egy gong, hogy gongass, és gyere be egyedül, ami az akkori Oroszországban elég egyedinek számított.

A másik érdekesség, hogy a kis dácsában, a mai múzeumban 10 ember dolgozik. Minden szobában egy ügyelő néni, lent egy ruhatáros és egy őr meg egy boltos. A kiállítás megtekintése után kimentünk sétálni a ház körüli parkba, ami vadregényes, kis patakokkal, megnéztük a kutat, amiből Repin ivott, és a sírját, ahova eltemették. Megjegyzem, mint az egész város ez is porig égett, de újraépítették. Pedig Pétervár házainak 15%-a műemlék. Ez egyenlő Velencével!.

A park után elmentünk megkeresni a tengert, és kis séta után elénk tárult a Balti tenger kis Finn öble. Meleg volt, többen is strandoltak, bokáig ért a homok, hát mi is kipróbáltuk a vizet, ami meglepően kellemesnek tűnt úgy térdig. Tovább nem mentünk be. Sajnos elég koszosnak tűnt és barnásnak a barna homok miatt. Aztán felkerekedtünk mert csak du 3 volt, és elhatároztuk, hogy visszamegyünk a városba, és megnézzük Repin műveit eredetiben is az Orosz múzeumban. Potom 40 perc buszozás és ugyanennyi metrózás után felmentünk a lépcsőjén a Sándor palotának és előttünk volt eredetiben A Volgai Hajóvontatók, és a többi, hatalmas kép. És ha már ott voltunk, persze megnéztük a többi "nagy" híres képét is. Aljvazovszkit a tenger festőjét, Shisint, Buljakovot, Levinyt, és a moderneket . Amíg este 6kor zárórakor ki nem rakták a szűrünket. A palota mellett van egy park ott kajáltunk valami borzalmat pirogként, és kvassszal leöblítettük, és elindultunk Leningrád fő attrakciója felé a Téli Palotához. Bementünk az Ermitázs előcsarnokába mosdóba, és érdeklődtünk a jegyek felől : itt kiderült, hogy holnap (minden hónap első csütörtökjén) mindenkinek ingyenes a belépés! Holnap bemegyünk. Aztán átsétáltunk a téren, láttuk az Admiralitás Arany tű tornyát, Przezsinszki szobrát, aki "felfedezte és meghódította az oroszoknak belső Ázsiát. Elmentünk az Izsák Székesegyház mellett, majd I Nikolaj cár szobra előtt, és végignéztük a város szebbnél szebb szecessziós, klasszicista, copf stílusú épületeit, és persze az orosz furcsaságokat.

11. nap

Nem így terveztük, hogy egy egész napot ott töltünk az Ermitázsban, de...csütörtök a hónap első csütörtökje volt, így ingyenes a belépés. Kihasználtuk. Már 10-re ott voltunk a 11-es nyitás előtt. Hosszú sorok a Téli Palotánál..Nem álltunk be, leültünk vártunk. Egyszer csak megnyíltak az ajtók, és betódult a tömeg. Azt a futást és harcot a bejutasért! Igazi Téli Palota ostrom volt. De mi jól helyezkedtünk a második adaggal bejutottunk. Némi biztonsági ellenőrzés után, kaptunk egy térképet és írány...Rengeteget fotóztunk (ugyanis megengedik), de persze az élményt nem adja át. Gazdagság felsőfoka, meg ízlés, meg tudás meg hihetetlen mennyiségő kiállított tárgy. Azt mondják 22 km-t gyalogol ha valaki végigjárja. 600 terem tele képpel szoborral műalkotással, bútorral...hihetetlen! 3 emeletből kettőt jártunk be. Egyetlen hátulütője volt a dolognak, rengetegen voltak, így igyekeztünk kikerülni a tömegesen látogatott helyekről, és a végére hagyni a fontosakat. Fél 12-től este 6ig állva, étlen, szomjan. De észre se vettük hogy telik az idő. DE! A Tretyakov is és a többi múzeum is jobban tetszett. Ez a hihetetlen mennyiségű és minőségű tárgy nem ember léptékű. A falon híres emberek festményei, a padlóébenfa, a fal márványdombormű, a csillár aranyozott kristály a képek közt szobrok...nagyon nehéz befogadni a szemnek, az agynak. A kevesebb több. Plusz a tömeg. Viszont láthattunk eredeti Michelangelót, Davincit, Rembrandtot, Rubenst, Tizianót, Raffaelót, Tintorettót, Giottot, Veracrust hogy csak az ismertebbeket említsem a cár trónját, tróntermet, báltermet, kristálytermet, étkezőt, fogadót, és malachit carrarai márvány arany ezüst kristály porcelán drágaságokat. Láttuk a híres arany pávát, mely akkora mint egy autó. Láttuk az első orosz cári autót...

3 óránként leültünk 10 percet pihenni. Egyszer megittunk egy kávét aztán tovább. Az alsó szinten görög ókori vázák, az eredeti görög és római márványszobrok az istenekről, egyiptomi múmiák, szarkofágok, föníciaiai krétai kultúra. Például kész faltöredékeket láttunk piramisokból, és az egyik Kariatűdát az Akropoliszról. De a legérdekesbb rész a szibériai és korai távolkeleti kultúra kiállítása volt a 2.3-sz-ból, amikor mi is elindultunk Hont foglalni. Fantasztikus volt ez a ritkán ismert kultúra és jó érzés volt, hogy visszaköszöntek ismerős motívumok, mint a csodaszarvas, vagy a nemez ruha. Egy sírt tártak fel megmúmiásodott párral, lovaikkal, kincseikkel. Csuda érdekes volt.

A Teremőr rakott ki végül az Ermitázsból. Este vacsira hívott egy Grúz étterembe a Dóri egyik Lengyelből ismert Pétervári barátnője. Finom volt, éhesek voltunk, megkóstoltuk a gránátalma bort. Angol-orosz nyelven folyt a társalgás. Sajnos az angol jobban megy. Aztán még végig sétáltunk a Kátyával a kivilágított téren, és megnéztük az örök lángot, ami ugyan minden Orosz városban megemlékezik az elesett hősökről, de itt Péterváron különös jelentőséget kap.

 


12. nap

Ma Péterhoffban, Észak Velrsaillesé-ben voltunk. Itt is a fényűzés magas foka az arany ébenfa, gyöngyház, borostyán, márvány tobzódása, csodásan berendezett kastélybelsők. De a fő látványosság a Park és a benne lévő 20 körüli szökőkút. Istenem csodaszép volt, bár este hatkor egy opera kíséretében lezárták őket, mi még 8ig ott maradtunk hisz maga az angol és francia és japán kertek csodás virágok is impozánsak. Hajóval mentünk ki, így sok más érdekességet is láttunk, a régi Leningrádi hajógyárakat, az épülő gyorsvasutat, felhőkarcolókat. Jó idő volt 20 perces út. Utána leckét vettünk sorbaállásból a jegyekért a parkba, majd a kastélyba. Nem semmi sorokat kell végigállni de külföldiként semmi infód nincs miért állsz ott, jó helyen vagy-e, bemehetsz-e. Mázlink volt hamar bejutottunk. A Kastély után a Parkban ettünk egy marozsennojét, de miután a hajó és belépők húzósak voltak, másra nem költöttünk. Vissza busszal mentünk. Ja a csodás parkból rálátni a Leningrádi atomerőműre! Egyébként nem az a csoda amit bemutattak itt nekünk, hanem az, hogy  miből hozták ezt létre. Megnéztünk egy fotókiállítást ami arról készült, mit hagytak maguk mögött a németek, és hogy és hogyan menekítették a műkincseket. Ma államközi megegyezés van, hogy kölcsönösen visszaadják a masikét, sőt a németek még anyagiakban is segítik a helyreállításokat.

A metronál kajoltunk én orosz hússalátát, mert elegem van az állandó töltött tésztákból, Dóri Blinjint (palacsinta) evett.

Aztán még kimetróztunk a Vaszilij szigetre, ahonnan csodás a rálátás a városra, fotóztuk a szfinxet, és persze végre! a fő szentpétervári látványosságot, magát I.Pétert a bronzlovast. Most itt hajnali 1 óra van, így érünk haza, de az ég alja még mindig világos. Búcsúzunk Pétervártól, holnap visszavonatozunk Moszkvába ahonnan majd indul a repülő Budapestre.

Nagy élmény volt Oroszország, és bár 12 napig meg sem álltunk, hogy bejárjuk a két nagyvárost, a töredékét sem ismertük meg ennek a hatalmas országnak.