Peruban minden van. Nem csak a Machu Picchu miatt érdemes idejönni, bár sokan sajnos csak ezt tekintik meg, és csak ezt ismerik Peruból, pedig ennél sokkal több ez az ország.
 |
| Chavín |
Először is Inka maradványok és építmények több helyen is vannak szerte az országban, nem csak Cuzco körül, sőt az Inkák előtti kultúrákkal kapcsolatos lelőhelyekből is van bőven. Ezekből a kultúrákból egyébként rengeteg létezett, az ország tájaitól függően különböztek és sokkal több ideig fejlődtek és gazdagabb tudással rendelkeztek, mint az Inkák. Az Inka birodalom mindössze 100 éve létezett, mikor megérkeztek a spanyol hódítók. Ezt azért szerettem volna így összefoglalni bevezetésként, mert legtöbben csak az Inkákat ismerik, hisz a spanyol hódítók róluk írtak, mert őket találták a helyszínen. Ennek ellenére nem az Inkák voltak a legrégebbi és legfontosabb törzs: egy harcos nép volt, aki meghódította a kontinens egy részét, és elkezdte szervezni a birodalmát, mikor megérkeztek a gyarmatosítók. Az Inkák előtt azonban sok más kultúra létezett, amiknek a lelőhelyei ma megtekinthetők. Például az i.e. 1200-ben kialakult Chavín kultúra lelőhelye Chavín de Huantar-nál (ahova sikerült elkeverednem a múlt héten), vagy az i.e 200-ban alakult Pachacamac, amit szintén volt szerencsém megcsodálni, de még tervben van az ennél régebbi i.e. 2600 -es Caral városa, amit nemrég tártak fel.
 |
| Chavín de Huantar |
A gazdag történelméről oldalakat írhatnék, de aki akar úgyis megtalál minden információt.
Inkább valami olyanról írnék, aminek nem elég utána nézni, érezni kell: a természet hihetetlen erejéről, az ország földrajzáról, amit testközelből tapasztaltam meg a 4-5000 méteres hegyekben.
Van itt minden, óceán, hatalmas hegyek: az Andok, dzsungel: az Amazonas, van sivatag, vannak folyók, szigetek, tavak, pampák, havasok, völgyek, gleccserek, lagunák, szinte minden van ami a domborzatnál előfordulhat.
Hát kalandra fel, szépen elutaztam a tengerszintről, Limából ami ugyebár az óceánparton van, fel a Fehér Kordilerrákba, Huaraz nevű városba, 3100 m magasba, onnan pedig kisebb nagyobb völgyekbe, csúcsokra, mint pl az 5240 méteres Pastoruri Gleccser, vagy a Llanganuco Laguna 3850 méteren.
Valószínűleg jobb formában voltam 3 évvel ezelőtt, vagy legalábbis kevésbé értettem meg a magasság okozta panaszokat... Majdnem egy hónapot maradtam La Pazban, a 3700 méter magas fővárosban, és észre se vettem igazán mennyire kevés az oxigén és milyen lassan áramlik a vér ilyen magasságban. Persze akkor is ittam a koka matét meg rágcsáltam a koka levelet, és még így is emlékszem a rosszullétre ami rámjött mikor felmentünk El Alto-ba 4200 méterre a vásárba. De azt hiszem nem voltam annyira tudatában a dolgoknak, mint most...
Az odaút először is borzalmas volt, egy éjszakán át a sötétben a kanyargós utakon (a kanyargós itt azt jelenti hogy igazán hatamas U-kanyarnál is élesebb kanyarok, folyamatosan órákon át) és felfele, egyre magasabbra. Ráadásként folyamatosan bikák, lámák, nyájak, csordák kelnek át az egysávos úton , sőt néha nem átkelnek hanem megállnak az út közepén. Nem volt kokalevelem, semmim, és azt sem tudom hogy a gyomrom a kanyaroktól vagy a magasságtól keveredett-e fel ennyire, de arra ébredtem, hogy rosszul vagyok aztán hánytam és szenvedtem az út visszalevő részében. Odaérve lassacskán hozzászokik a szervezet, de lassan kell mozogni, semmi hirtelen mozdulat, futásról szó sem lehet és a legrosszabb (szerintem legalábbis) amikor lehajolok bekötni a cipőm aztán pedig felegyenesedek: ilyenkor jobb megkapaszkodni. Mindez azért van, mert minél magasabbra megyünk, annál kevesebb az oxigén, a vér lassabban áramlik, és aki nincs hozzászokva , nem ott született vagy nem él ott, annak ez bizony rosszullétet, fejfájást okoz, sápadtságot meg egy bizonyos nyomást a fejben, és minden hirtelen mozdulat után szédülést érez az ember meg (az én esetemben) zöld csíkokat
 |
| Úton álló bika. Nem zavarja semmi. |
lát. Nem túl kellemes... ez az ára az ottani kirándulásoknak , de azt hiszem megéri: fantasztikus utakat, gyönörű tájakat láttunk.
Egy külvárosi olcsó hostelben szálltunk meg, ahol a legmegrázóbb élményem az volt mikor először kezetmostam... a víz annyira hideg, hogy fáj! Fogmosáskor fájtak a fogaim a hidegtől, a kezem meg szinte nem éreztem 2 másodperc után a hideg víz alatt. Reggel a forró kokateám az első korty után kihűlt, és éjjel alig bírtam aludni a jeges levegőtől. Szerencsére a takarók valami szupermeleg alpaka szőrből lehettek, úgyhogy nagyon fura lett az eredmény: a testemnek melege volt a fejem pedig majd lefagyott.. hiába próbáltam letakart fejjel aludni, ha kidugtam az orrom hogy lélegezzek (mert a vastag takarók alatt nem igen volt oxigén) a jeges levegőtől fájt a torkom, az orrom. Na persze a fáradtság minden akadályt legyőz, előbb utóbb mindig elaludtam valahogy.
 |
| Ez maradt a templomból a földrengés után. |
Egyébként csak éjjel és kora reggel van ilyen hideg, napközben süt a nap és meleg van, csak 5000 méter felett volt megint hűvösebb meg szél. Nem volt ez mindig így: sosem láttam még ennyire látványosan a globális felmelegedés hatásait. Az 5000 méteres csúcsra vezető út sem az, mint régen, ez egy új út, amit "El camino del cambio climatico"-nak neveznek ("A klímaváltozás útja"). A gleccser amit láttunk annyira visszahúzódott hogy a nagyrésze most víz, az idősebbek emlékeznek rá, hogy 30 éve még tiszta jégen kellett mászniuk. Annyira gyorsan olvad, hogy nagy meglepetésemre a szemem láttára esett le egy jókora jégdarab bele a gleccser körül kialakult tóba. Ez akkora hanggal és zúdulással járt, hogy egy pillanatig megijedtem (szerintem nem csak én) hogy földrengés vagy lavina kíséri a jelenséget, mert több helyen is lejjebb csúszott a hó és jégtakaró... Nem véletlenül jutott eszünkbe ilyesmi: a gleccser előtti napon ellátogattunk Yungay nevű faluba, ami nem más mint egy Campo Santo: maradványok, temető és roncsok.... Ez a falu ugyanis az 1970-es földrengés alkalmával eltűnt a föld színéről, betemette a hegyekből lezúduló hó-föld és kőtömeg. Ma látogatható a nagy temető, a betemetett falu, a 4 megviselt pálmafa ami megmaradt a 36 fából, a templomtorony ami kimagaslik a roncsokból, egy összehajtogatott busz és roncs autó... elég megrázó. 20.000 ember halt meg. Csak egy csapat gyerek élte túl, akik a falu végében levő cirkuszban tartózkodtak. Mind árván maradtak. Később újra megalapították Yungay falut, kicsit odébb, a régi pedig őrzi az emlékét az 1970-es katasztrófának, egy település, amit a természet ereje egyszerűen eltörölt a föld színéről.
 |
| Egy busz maradványai az 1970-es katasztófából. |
Egy másik érdekes jelenség a gleccser mellett a lagúna, ez a gyönyörű, jéghideg hegyi tó, a szép türkizkék színével, körülötte a hatalmas hegyek. Két lagúnát is volt szerencsém megcsodálni, az egyiken csónakázni invitálnak a hegyiek, a pénzt a közösségüknek adják. Ami érdekes, hogy egy apró vékony öregember egyedül evez egy hatalmas csónakban amibe belerak vagy 15 embert. Ők itt születtek és a szervezetük hozzá van szokva a hegyi levegőhöz, nem okoz gondot nekik, ráadásul jó erősek. Erről eszembe jutott az átkelésünk a Titikaka tavon 3 évvell ezelőtt. Az is elég meglepő volt, szintén a 2-3000 méteres magasságokban, gyakorlatilag rátették az autókat, buszokat egy vízen lebegő fadarabra és egyszál vékony öregember átevickélt vele: valami hosszú bottal a tó fenekétől lökte el a lebegő tutaljt.
A másik lagúna már magasabban volt, a helyiek ravaszan kihasználják, hogy nehéz a séta az idelátogatóknak: lovakat lehet bérelni, lámán lovagolni, mindenféle eszközt hoznak ami eljuttat a tóig, és amiért fizetni kell. Itt még nem volt olyan nehéz a mozgás, elsétáltam, gyönyörű volt, legelésznek a lámák, a birkák, a tehenek, kék az ég, a tó, a hegyek körbe. Gyönyörű hely, a képek majd beszélnek.
Az 5200 méteres gleccsernél viszont már lóra ültem én is, azaz hogy felültettek mire átgondoltam volna a távot meg az állapotom. De jobb is, mert egy órás séta felfele a hegyen 5200 méteren eléggé elfáraszt mindenkit azt hiszem. Még a lovakat is sajnáltam, pedig ők itt születtek, tehát hozzá vannak szokva a magassághoz.
Viszont nem visznek egészen a gleccserig a lovak, miután leraknak még gyalogolni kell vagy fél órát (ami amúgy 10 perc lenne, csak mivel mindenki lasan mozog a magasság miatt, tovább tart). Itt újabb meglepetésként ért, mikor megjelentek kis alacsony erős emberek, úgynevezett "cargadores", hordárok, nagy kokalevél csomókkal a szájukban, férfiak és nők, ajánlkozva, hogy elvisznek a hátukon. Nagyon furcsálltam, de komolyan gondolták, hisz vannak akik nem bírják szussszal és nem tudják megtenni ezt a visszalevő távot. Nem tűnnek valami izompacsirtának, de 90 kilóig a hátukon elvisznek. És bizony van is rá kereslet. Főleg gyerekek, akiket a szüleik nem bírnak cipelni a magasság miatt, de felnőtteket is láttam hátiputiban utazni fel a csúcsra. :D Érdekes látvány volt, én hősiesen a saját lábamon érkeztem meg a Pastoruti gleccserhez. :)
 |
| Nyársra szúrt tengerimalacok |
 |
| Pisztráng |
Az
itteni ételek egy külön bejegyzést érdemelnének, de nem maradtam elég
hosszú ideig ahhoz, hogy mindent megkóstoljak, ráadásul mióta itt vagyok
Peruban annyi féle ételt megkóstoltattak velem, hogy a nevüket már
össze vissza keverem. Mindenesetre itt is rengeteg húst esznek, de itt a
leggyakoribb a tengerimalac: szegénykéket leforrázzák majd nyársra
szúrják és úgy forgatják a tűzön, majd tálalják szósszal, rizzsel, a
fejétől a farkáig ott van a tányérodon. A legrosszabb, hogy annyira
hasonlít a patkányra, hogy nehéz ezt a gondolatot kiverni a fejemből...
Ezért is inkább ettem az itteni halételeket, a legjellegzetesebb a
pisztráng (trucha), nagyon finom! Ezenkívül meg kell említenem a
leveseket, amik a hidegben és a magaslatokon csodákat művelnek, például
az egyik buzadarás húsleves féle , melynek találó neve "Levanta Muerto"
("Halottat felkeltő"). Egy
másik specialitás a "Caldo de cabeza" , amit nem kóstoltam meg
szerencsére, "Fejleves" lenne magyarul, méghozzá azért, mert benne van a
kecske feje is. Ennél mégdurvább egy bizonyos "Tokush" nevű dolog.
Undorítóan gusztustalan szaga van, annyira, hogy nem bírtam rászánni
magam hogy megízleljem, pedig állítólag édes desszert. A szaga azért
ilyen, mert tele van penicilinnel, mégpedig azért, mert úgy készítik,
hogy elásnak egy rakás krumplit (valami speciális krumplifajta) és folyó
vízben rohasztják hónapokon át. Ezután kiássák és elkészítik belőle a
híres Tokush-t. Ugyan ezt kukoricával is megteszik.
Természetesen
a kokelevél továbbra is népszerű a magaslatokon, mert ezt rágcsálva és
lenyelve a belőle kinyert folyadékot, a vénák kitágulnak és a vér
áramlása gyorsabb lesz. Viszont Boliviával ellentétben, ahol tényleg
csak a kokalevél és a kokatea a gyógyír, itt vannak gyógyszerek is,
előre bevehető tabletták stb. A helyiek is ajánlják a Sorochin nevű
pirulát amit még reggel, indulás előtt kell bevenni a magaslati
rosszullét ellen, mert ha már fenn van valaki 5000 méteren és rosszul
van, nem segít semmiféle gyógyszer, csak a kokatea.
 |
| Meleg termálvíz, az is van. |
Először is Inka maradványok és építmények több helyen is vannak szerte az országban, nem csak Cuzco körül, sőt az Inkák előtti kultúrákkal kapcsolatos lelőhelyekből is van bőven. Ezekből a kultúrákból egyébként rengeteg létezett, az ország tájaitól függően különböztek és sokkal több ideig fejlődtek és gazdagabb tudással rendelkeztek, mint az Inkák. Az Inka birodalom mindössze 100 éve létezett, mikor megérkeztek a spanyol hódítók. Ezt azért szerettem volna így összefoglalni bevezetésként, mert legtöbben csak az Inkákat ismerik, hisz a spanyol hódítók róluk írtak, mert őket találták a helyszínen. Ennek ellenére nem az Inkák voltak a legrégebbi és legfontosabb törzs: egy harcos nép volt, aki meghódította a kontinens egy részét, és elkezdte szervezni a birodalmát, mikor megérkeztek a gyarmatosítók. Az Inkák előtt azonban sok más kultúra létezett, amiknek a lelőhelyei ma megtekinthetők. Például az i.e. 1200-ben kialakult Chavín kultúra lelőhelye Chavín de Huantar-nál (ahova sikerült elkeverednem a múlt héten), vagy az i.e 200-ban alakult Pachacamac, amit szintén volt szerencsém megcsodálni, de még tervben van az ennél régebbi i.e. 2600 -es Caral városa, amit nemrég tártak fel.
Van itt minden, óceán, hatalmas hegyek: az Andok, dzsungel: az Amazonas, van sivatag, vannak folyók, szigetek, tavak, pampák, havasok, völgyek, gleccserek, lagunák, szinte minden van ami a domborzatnál előfordulhat.
Az odaút először is borzalmas volt, egy éjszakán át a sötétben a kanyargós utakon (a kanyargós itt azt jelenti hogy igazán hatamas U-kanyarnál is élesebb kanyarok, folyamatosan órákon át) és felfele, egyre magasabbra. Ráadásként folyamatosan bikák, lámák, nyájak, csordák kelnek át az egysávos úton , sőt néha nem átkelnek hanem megállnak az út közepén. Nem volt kokalevelem, semmim, és azt sem tudom hogy a gyomrom a kanyaroktól vagy a magasságtól keveredett-e fel ennyire, de arra ébredtem, hogy rosszul vagyok aztán hánytam és szenvedtem az út visszalevő részében. Odaérve lassacskán hozzászokik a szervezet, de lassan kell mozogni, semmi hirtelen mozdulat, futásról szó sem lehet és a legrosszabb (szerintem legalábbis) amikor lehajolok bekötni a cipőm aztán pedig felegyenesedek: ilyenkor jobb megkapaszkodni. Mindez azért van, mert minél magasabbra megyünk, annál kevesebb az oxigén, a vér lassabban áramlik, és aki nincs hozzászokva , nem ott született vagy nem él ott, annak ez bizony rosszullétet, fejfájást okoz, sápadtságot meg egy bizonyos nyomást a fejben, és minden hirtelen mozdulat után szédülést érez az ember meg (az én esetemben) zöld csíkokat 
Egy külvárosi olcsó hostelben szálltunk meg, ahol a legmegrázóbb élményem az volt mikor először kezetmostam... a víz annyira hideg, hogy fáj! Fogmosáskor fájtak a fogaim a hidegtől, a kezem meg szinte nem éreztem 2 másodperc után a hideg víz alatt. Reggel a forró kokateám az első korty után kihűlt, és éjjel alig bírtam aludni a jeges levegőtől. Szerencsére a takarók valami szupermeleg alpaka szőrből lehettek, úgyhogy nagyon fura lett az eredmény: a testemnek melege volt a fejem pedig majd lefagyott.. hiába próbáltam letakart fejjel aludni, ha kidugtam az orrom hogy lélegezzek (mert a vastag takarók alatt nem igen volt oxigén) a jeges levegőtől fájt a torkom, az orrom. Na persze a fáradtság minden akadályt legyőz, előbb utóbb mindig elaludtam valahogy.
Egyébként csak éjjel és kora reggel van ilyen hideg, napközben süt a nap és meleg van, csak 5000 méter felett volt megint hűvösebb meg szél. Nem volt ez mindig így: sosem láttam még ennyire látványosan a globális felmelegedés hatásait. Az 5000 méteres csúcsra vezető út sem az, mint régen, ez egy új út, amit "El camino del cambio climatico"-nak neveznek ("A klímaváltozás útja"). A gleccser amit láttunk annyira visszahúzódott hogy a nagyrésze most víz, az idősebbek emlékeznek rá, hogy 30 éve még tiszta jégen kellett mászniuk. Annyira gyorsan olvad, hogy nagy meglepetésemre a szemem láttára esett le egy jókora jégdarab bele a gleccser körül kialakult tóba. Ez akkora hanggal és zúdulással járt, hogy egy pillanatig megijedtem (szerintem nem csak én) hogy földrengés vagy lavina kíséri a jelenséget, mert több helyen is lejjebb csúszott a hó és jégtakaró... Nem véletlenül jutott eszünkbe ilyesmi: a gleccser előtti napon ellátogattunk Yungay nevű faluba, ami nem más mint egy Campo Santo: maradványok, temető és roncsok.... Ez a falu ugyanis az 1970-es földrengés alkalmával eltűnt a föld színéről, betemette a hegyekből lezúduló hó-föld és kőtömeg. Ma látogatható a nagy temető, a betemetett falu, a 4 megviselt pálmafa ami megmaradt a 36 fából, a templomtorony ami kimagaslik a roncsokból, egy összehajtogatott busz és roncs autó... elég megrázó. 20.000 ember halt meg. Csak egy csapat gyerek élte túl, akik a falu végében levő cirkuszban tartózkodtak. Mind árván maradtak. Később újra megalapították Yungay falut, kicsit odébb, a régi pedig őrzi az emlékét az 1970-es katasztrófának, egy település, amit a természet ereje egyszerűen eltörölt a föld színéről.
Egy másik érdekes jelenség a gleccser mellett a lagúna, ez a gyönyörű, jéghideg hegyi tó, a szép türkizkék színével, körülötte a hatalmas hegyek. Két lagúnát is volt szerencsém megcsodálni, az egyiken csónakázni invitálnak a hegyiek, a pénzt a közösségüknek adják. Ami érdekes, hogy egy apró vékony öregember egyedül evez egy hatalmas csónakban amibe belerak vagy 15 embert. Ők itt születtek és a szervezetük hozzá van szokva a hegyi levegőhöz, nem okoz gondot nekik, ráadásul jó erősek. Erről eszembe jutott az átkelésünk a Titikaka tavon 3 évvell ezelőtt. Az is elég meglepő volt, szintén a 2-3000 méteres magasságokban, gyakorlatilag rátették az autókat, buszokat egy vízen lebegő fadarabra és egyszál vékony öregember átevickélt vele: valami hosszú bottal a tó fenekétől lökte el a lebegő tutaljt.
A másik lagúna már magasabban volt, a helyiek ravaszan kihasználják, hogy nehéz a séta az idelátogatóknak: lovakat lehet bérelni, lámán lovagolni, mindenféle eszközt hoznak ami eljuttat a tóig, és amiért fizetni kell. Itt még nem volt olyan nehéz a mozgás, elsétáltam, gyönyörű volt, legelésznek a lámák, a birkák, a tehenek, kék az ég, a tó, a hegyek körbe. Gyönyörű hely, a képek majd beszélnek.
Viszont nem visznek egészen a gleccserig a lovak, miután leraknak még gyalogolni kell vagy fél órát (ami amúgy 10 perc lenne, csak mivel mindenki lasan mozog a magasság miatt, tovább tart). Itt újabb meglepetésként ért, mikor megjelentek kis alacsony erős emberek, úgynevezett "cargadores", hordárok, nagy kokalevél csomókkal a szájukban, férfiak és nők, ajánlkozva, hogy elvisznek a hátukon. Nagyon furcsálltam, de komolyan gondolták, hisz vannak akik nem bírják szussszal és nem tudják megtenni ezt a visszalevő távot. Nem tűnnek valami izompacsirtának, de 90 kilóig a hátukon elvisznek. És bizony van is rá kereslet. Főleg gyerekek, akiket a szüleik nem bírnak cipelni a magasság miatt, de felnőtteket is láttam hátiputiban utazni fel a csúcsra. :D Érdekes látvány volt, én hősiesen a saját lábamon érkeztem meg a Pastoruti gleccserhez. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése