Kalandra fel!

Arra gondoltam, mivel megint útra kelek, és vannak akik kérték...folytatom a blogot.

Arra is kértek, hogy írjam angolul, franciául vagy spanyolul... de mégis inkább magyarul folytatom.

Nem csak azért mert fontos számomra, hogy az otthoniak értsék és saját nyelvükön olvashassák, hanem azért is, mert hiába ebben az évben is többet gondolkoztam más nyelven mint a magyar, még mindig a leggazdagabb nyelvnek tartom, és úgy érzem vannak dolgok amiket könnyebb kifejezni vele. Persze van, amit nem, akkor majd belerakok idegennyelvű szavakat. :)

És persze ha egyszer lesz időm, vagy bárki másnak, le lehet fordítani, mert megint olyan úticéljaim lettek, amik érdeklik a külföldi kis barátaimat is.

Hova megyek most?

Azerbajdzsanba.

Most biztos van, aki megnézi a térképen... én is megnéztem.

Ha a technika ördöge lennék, biztos ideraknék egy térképet ami felugrik, de az eddigi képeket se sikerült egyedül beillesztenem. Úgyhogy nézzétek meg, aki tudni szeretné hol van Azerbajdzsan.

Miért megyek?

Majd megpróbálok választ találni rá, miért is hagyom itt a 8 hónap alatt kialakult kis életem, a várost amit megint megismertem, a 2 munkahelyem, a rendes főnökkel és jó fej kollégákkal, a fantasztikus barátaim akikkel itt találkoztam, a vidám házat a 8 imádni való lakótárssal, a biciklim, az egyetemem ahova még akkor is bejártam mikor nem is kellett, a professzorokat, a kedvenc palacsintázót, a kedvenc kocsmát, és a könyvtárat. De legfőképp azokat a fantasztikus embereket akik itt egyben voltak a barátaim és családom.

Pár nap múlva fogom a hátizsákot, belerakom az életem, elbúcsúzok mindettől, és elindulok. Biztos fura miért megyek Azerbajdzsanba, mit fogok ott csinálni, de mielőtt ezt részletezném, megpróbálom összefoglalni az utóbbi 8 hónapot ami alatt nem írtam, talán időhiány, talán más miatt:

Szeptemberben érkeztem Aix-en-Provence-be.

Azt hiszem, már megpróbáltam leírni milyen volt visszatérni Európába....

Nem akartam itt lenni, nem akartam elfogadni az itteni mentalitást, nem akartam más nyelvet beszélni mint a spanyol, nem volt kedvem újrakezdeni mindent itt, hiányzott minden és mindenki, amivel s akivel utazásom alatt megismerkedtem. Továbbra is hálózsákban aludtam (azóta is) és készen álltam fogni a hátizsákot és elindulni bármelyik pillanatban. "Post-travel depression" mondta egyik Montreali-Kolumbiai barátom. Igen, de sokáig tartott és talán sose múlik el.

Szerencsére volt kedvem tanulni, és egyetemre járni. Már régóta vágyam volt beiratkozni egy nyelvi szakra az egyetemen, és hogy ezt Aix-ben találtam meg, puszta véletlen. Ez is egy új kaland volt, egy kihívás, megérkeztem, megint új nyelv, új ország, új mentalitás, nem volt szállásom, se munkám, se pénzem, se ösztöndíjam...

-sajnos, hisz így kevesebb időm maradt olvasni és felkészülni az óráimra mert egész évben éjszakai műszakban dolgoztam egy latin bárban és egy francia étteremben hogy kifizessem a lakbért és megéljek itt, azért hogy nappal bemehessek az egyetemre.

-és szerencsére, mert így is erősödtem, tanultam, megismertem embereket, tanultam a szakmát, lecsökkentettem az alvási óráim, a vendégekkel dolgozva megfigyeltem az emberi természetet, éjjel 3-4-kor hazabicikliztem 40 percen át, ezzel testileg lelkileg eddződve. :)

Nem volt könnyű, de egyetlen percét sem bánom. Könnyebb lett volna ösztöndíjjal, de nem bánom hogy dolgoznom kellett egyetem mellett. Mindig megvolt minden az órákra, bementem akkor is ha csak 2 órát aludtam az éjjel, és minden vizsga jól sikerült. Szeretem amit tanulok, szerencsés vagyok, hogy itt lehetek, hogy van munkám, és hogy ennyit tanulhattam 8 hónap alatt.

Egyébként 3 nyelvet tanulok, angol, orosz, spanyol és az oktatás nyelve természetesen a francia. A nyelveket szeretem tanulni, hozzá irodalmat és civilizációt is tanulunk, nagyon is érdekel, és az életben is gyakorlom a nyelveket hála a tengerentúli barátoknak. Szóval az egyetemmel meg azzal amit tanulunk semmi bajom. A francia oktatásról van egy véleményem, de ezt itt nem írom le, hosszú is lenne, és nem is értene mindenki egyet vele. De találtam erre is megoldást, megkaptam az ösztöndíjat, jövőre a Krakkói egyetemen folytatom a 2-dik évet Lengyelországban. :)

Addig is nyáron újra kalandozom, utazok, dolgozok és tanulok. Azerbajdzsanba megyek, meg haza is megyek Magyarországra aztán visszatérek Brazíliába. Nem bírok tovább egy helyben maradni, és keresem magam, úgyhogy megyek.

Tehát pár nap múlva indulok Azerbajdzsánba. 2 napja tudtam meg, hogy végül megkapom a vízumot. Egy kicsit komplikált volt. Egy önkéntes programmal megyek, először Oroszországba néztem ilyesmiket, hogy valahogy olcsón eljuthassak Keletebbre és gyakorolhassam az oroszt. Aztán felajánlották ezt a dolgot Azerbajdzsánban, tetszett is, érdekes is, ingyen is van, és amúgy is, miért ne mennék Azerbajdzsanba.

"Formation pour la lutte contre la discrimination, utilisant comme outil des arts" valami ilyesmi volt a címe, de hogy ez mit takar, a jövő héten kiderül, amennyit tudok, az tetszett és nem ez az első hogy önkénteskedem, hogy gyerekekkel és hogy olyan országban ahova előtte be se tettem a lábam mg a nyelvét sem beszélem. Majd írok róla mikor már ott leszek, fölösleges találgatnom...

Addig pedig vár rám 4 nap, hogy elrendezzem a dolgaim, összerakjam az életet egy hátizsákba, elbúcsúzzak mindenkitől, és kiérjek a Charles de Gaule reptérre Párizsban.

Mondanom sem kell, hogy a legnehezebb része az elbúcsúzás lesz. Fantasztikus emberek vesznek körül, és nem tudom mikor látom viszont őket újra. De rengeteg szép emléket őrzök a szívemben, és egyébként is: "Ne sírj, mert vége van, hanem mosolyogj mert megtörtént!"