Azerbajdzsán

Utólag írok Azerbajdzsánról.

Előtte nem tudtam mit írni, közben pedig nem volt rá idő. Annyi minden történt ez alatt a rövid idő alatt, hogy valószínűleg sosem tudom majd leírva visszaadni az ott töltött perceket. De azért megpróbálom.

Május végén elhagytam Aix-en-Provencet, elbúcsúztam mindenkitől – nem volt könnyű, elindulni mindig a legnehezebb- és vonattal mentem Párizsig. Ajánlom egyébként mindenkinek, aki arra jár, a Párizsig menő legolcsóbb vonatot, a neve "OuiGo".

1 nap Párizsban, találkozás a régi párizsi barátokkal, evés az indiai negyedben, sörözés a Boulevardon, metrózás a sok nemzetiséggel, vízum összeszedés, séta a Montmartreon és sok sok beszélgetés az utóbbi 1 évről. Másnap Charles de Gaule repülőtér, 20 kilós hátizsák, au revoir Franciaország, 2 óra repülés, Bécs, éjszaka a bécsi reptéren, még 6 óra repülés, 3 óra időeltolódás, érkezés Bakuba, immigrációs iroda, vízumellenőrzés, 20 kilós hátizsák, hőség, fekete hajú emberek és azerbajdzsáni taxisofőrök.

Érkezés az új országba amiről akkor még nem sokat tudtam, a nyelvét nem beszélem, és bár úgy volt, hogy valaki majd vár a reptéren, hát NEM várt. :D Úgyhogy jól indult a dolog egy kihívással, miután a bakui reptéren sétálgatva rájöttem, hogy nincs semmiféle küldött aki értem jött és csak a taxisofőrök bombáznak az ajánlataikkal hogy ide oda vigyenek, de címet se tudtam és pénz se volt nálam. Az információs pultban levő lány nem beszélt angolul. Sem franciául. Sem spanyolul. Sem magyarul természetesen. Én nem beszélek azerbajdzsániul. Oké, akkor lássuk az oroszt... hát Azerbajdzsánba szinte mindenki beszél oroszul is és azerbajdzsániul is. Meglepetésemre pedig én is tudtam kommunikálni oroszul valamennyire, és a válaszból is értettem valamit. Ennek nagyon megörültem, nem volt felesleges az év. Megértettem vele a helyzetem, és segített amivel tudott: internet, kontaktok, telefon, magyarázás, ok 10 perc múlva jönnek értem.

Így is lett, és egy azerbajdzsáni hatalmas ember elvitt a szállásra: egy nagy külvárosi ház, 8 fős szobákkal, emeletes vaságyakkal, konyhával, nagy étkezővel, kerttel, egy ifjúsági szállóhoz hasonló gyönyörű hely, benne sok mosolygós érdekes emberrel, akiket ma már a barátaimnak nevezhetek.

Ez egy Európai Uniós projekt volt, amibe én véletlenül csöppentem bele, nagy szerencsémre. Az Unió fizetett mindent a szállást, kaját, és repülőt. A résztvevő országok Ukrajna, Moldova, Románia, Törökország, Franciaország és Azerbajdzsán. Minden országból 5 ember jöhetett, többnyire fiatalok, angoul tudók, nyitottak és tettre készek. Én hogy csöppentem bele? Gondolom mint EU tag és Franciaországi egyetemista. A projekt neve "Art in Action 2" és célja a harc a diszkrinimáció ellen, bevonva a művészeteket. Sok konferencián, előadáson, vitán és workshop-on vettünk részt. Voltunk a bakui árvaházban. Megismertük a Vakok Intézetét. Beszélhettünk az Azerbajdzsáni Kisebbségek képviselőivel. Dolgozhattunk művészekkel akik jótékonykodnak. Találkoztunk a Sport-és Ifjúsági Miniszterrel, a Magastechnológiai Intézet vezetőjével, az Árvaház igazgatójával, az Azerbajdzsáni Francia Nagykövettel, a vakok könyveinek készítőivel, és még sok fontos emberrel. A projekt végén levő fesztiválra kellett összeraknunk előadásokat, csoportonként is, országonként is. A résztvevők egymás közt is dolgoztak, illetve bevontunk azerbajdzsáni árva gyerekeket, mozgássérülteket és vakokat is. És mindemellet persze megismertem amennyire lehetett Bakut, ettem a Dönert Ayrannal 1 manatért (1 manat=1 Euro kb), láttam a Kaszpi Tengert, a Tűztornyokat, a Kaukázust, megkóstoltam a finomságokat, alkudoztam az utcai árusokkal, láttam a szőnyegkészítőket, ittam a helyiekkel a teát, ettem a baklavát, próbáltam megszokni az életveszélyes közlekedést, megismertem a résztvevőket, megtanultam az alap szavakat azerbajdzsániul, ukránul, törökül és románul, és sok értékes új barátot szereztem.

Mondani sem kell, rengeteget tanultam, érdekes dolgotat láttam, sok mindent átgondoltam ott és azóta is. És annak ellenére, hogy én voltam az egész 30 fős csapatból az egyik legfiatalabb, de biztos hogy a legkülönbözőbb, mégis olyan jól elfogadtak és beilleszkedtem, hogy a végén megint olyan volt mintha egy nagy családot kéne otthagynom.

Miért voltam különböző? Először is ott senki nem látott még raszta hajat. Meg nem hallott sztorikat Délamerikáról. Meg egyedül voltam magyar, és ezt hangoztattam is. Csak én beszéltem magyarul, nem a saját országomat képviseltem, de szerettem volna. Meg még sorolhatnám, de azt hiszem pont azért szerettek meg, mert különböző voltam.

Még a nyelvekről szeretnék írni egy picit, mert a végére végre megértettem mi hogy van... és érdekesnek tartom, mennyi történelem van benne:

Azerbajdzsánban a nyelv az azerbajdzsáni, de a többség beszél oroszul is, és az angol oktatása is elterjedt. Választható az oktatás nyelve iskolánként lehet orosz, azerbajdzsáni vagy angol. Az azerbajdzsáni nyelv nagyon hasonlít a törökhöz, megértik egymást, csak pár szó eltérés van. A jelszavuk "2 ország egy nemzet". A török résztvevők az azerbajdzsániakkal törökül tudtak beszélni, az ukránok és a moldávok pedig oroszul. De Ukrajnában is 2 nyelv van, orosz és ukrán. Az ukrán a lengyelhez áll közelebb, és az írásmódban kis különbségek vannak a cirilltől. Az ukránokkal gyakoroltam a legtöbbet az oroszt, és jövőre meg vagyok hívva Kijevbe, nagyon csábít.

Vissza a nyelvekhez. Moldovában is van orosz és moldáv is, a kettő nem ugyanaz. De sokan értik ott a románt is, bár köztudott, hogy a román a latin nyelvekhez tartozik. A franciákkal franciául beszéltem- mily meglepő- ők viszont a románokkal is angolul, nem értették meg egymást a latin gyökerek segítségével sem. Szóval ekkora paradicsomba csöppentem ami a nyelvi tanulmányaimat illeti :) A közös nyelv persze a mosoly és az angol volt, van aki jobban, van aki kevésbé beszélte.

Még arról is írnék pár szót, hogy én is tartottam workshop-ot. Mivel művészetekről volt szó, Azerbajdzsánban nagyon elterjedt a kézműveskedés, az én hátizsákom meg tele volt anyagokkal, miután ez kiderült, tartottam Artisan workshopot. Karkötőket, nyakláncokat, álomfogókat, fülbevalókat gyártottunk. Nem csak a gyerekek élvezték, de a résztvevők közül is sokan még napokkal később is odajöttek hogy mutassam meg mégegyszer...

Fantasztikus volt látni, hogy a dolgok amiket Délamerikában tanultam, amikkel átutaztam és túléltem 6 hónapot, aztán amit már megosztottam Franciaországban, az alapanyagok és sajátkészítésű gyöngyök amiket a világ másik felén csináltunk, más barátokkal, most itt, Azerbajdzsánban, árva gyerekek pici kezei alatt nyernek új értelmet.

Azt mondhatom, hogy 10 nap alatt összességében sem aludtam 24 órát, rengeteg helyen voltunk, rengeteg dolog történt, és rengeteg emberrel találkoztam. De nem mondanám, hogy ismerem Azerbajdzsánt. Bakut is csak egy kicsit. Remélem egy nap megadatikmajd, hogy visszamenjek és végigstoppoljam az összes régiót, betérjek a kis falvakba, éljek a helyiekkel egy ideig, megtanuljam ezt a fura nyelvet, és azt mondhassam ismerem eléggé Azerbajdzsánt ahhoz, hogy többet írjak róla.