Úgy döntöttem most, hogy írok egy kicsit.
Ma előadást tartottam az egyetemen, a spanyol csoportnak Délamerikáról, és főleg Bolíviáról természetesen a személyes tapasztalataim alapján. Nagyon féltem, mert még sosem tartottam előadást spanyol nyelven 45 percen keresztül és főleg nem egy francia egyetemen, még akkor is, ha csak az egyik spanyol csoportról és tanárnőről van szó... De fontosnak tartottam, hogy jól megcsináljam, és érdekesen adjam elő amit szeretnék, és megpróbáljak a lehető legtöbbet átadni abból amit átéltem. Igazából nagyon örültem a lehetőségnek, amikor a tanárnő megkért, tartsak beszámolót. Mikor átéltem mindezt sosem gondoltam, hogy egyszer majd előadhatom másoknak, az egyetemen, akik majd nagy szemekkel figyelnek és hallgatnak, majd kérdéseket is feltesznek mert érdekli őket. Nagyon hálás vagyok a lehetőségért.
Csak a saját fotóim alapján beszéltem, a saját élményeimmel mentem, és egyszer sem néztem rá a jegyzetemre, mert annyira beleéltem magam. Mondjuk ezt nem nehéz. Van mondanivalóm bőven... de sokszor úgy érzem, egy évet is beszélhetek, nem tudom átadni. Mert egyszerűen nem lehet, ha valaki nem volt ott... De azért mindig megpróbálom, és ha csak egy töredékét is sikerül átadnom, már boldog vagyok. És ha csak azt elértem, hogy kedvet adtam a többieknek az utazáshoz, hogy felfedezzék ők maguk, elmenjenek és átéljék, már megérte. Mert látták, hogy én semmiből mentem, még a nyelvet sem beszéltem, és kb semmi pénzem meg ismeretségem nem volt. Most meg az egyetemen 45 percen keresztül beszélek a 7 latin országról ahova eljutottam. El sem hiszem. Olyan jó érzés. Aztán most megint nem tudok tőle aludni.
Valószínűleg valamiféle szenvedély alakult ki bennem Bolívia iránt - sőt egész Délamerika iránt- amit még mindig nem tudok kezelni, csak elnyomni próbálom, hogy visszatérhessek kicsit az európai életbe és valóságba. Ami egész jól sikerül, az egyetem, a 4 nyelv tanulása, a 2 munkahely, a 7 lakótárs, a barátok, és utazók fogadása mellett... egyszerűen nem hagyok időt és energiát a gondolkodásra, nem akarok elmélyülni a gondolataimban, nem akarok kérdéseket feltenni magamban, mert annak rossz vége lesz.
Csak küzdök, dolgozok, tanulok, nagyon keveset alszok, és a fennmaradó kis időben is mindig van 7 vagy több ember a házban akik lekötik a figyelmem, így nem tudok azon gondolkozni "Vajon itt a helyem?"
Csak aztán mikor valamilyen alkalom vagy beszélgetés alkalmával feljönnek a gondolatok, emlékek és érzelmek (mint pl ez a kiselőadás) akkor utána megint csak kavarognak a dolgok a fejemben, és abszolút nem tudnám kifejezni min gondolkozom, mert nem csak a saját személyemen és helyemen, hanem ennél sokkal nagyobb és fontosabb dolgokon is amik szinte feldúlnak, az a sok különbség, összehasonlítás és a szegénység a boldogságban meg a boldogság a szegénységben... meg ennek az okai és következményei.. meg még annyi minden, nem is próbálkozom, majd ha egy nap valaki együtt akar működni velem abban amit majd csinálni szeretnék, remélem majd megkérdez és együtt fejtegethetjük az elmém szüleményeit...
A lényeg, hogy az előadás után a Tanárnő odajött hozzám és egészen a biciklimig kísért és rengeteg kérdést tett fel, nem csak az útról meg a bemutatóról, hanem rólam, az életemről, a családomról, a helyzetemről, a terveimről meg minden féléről és végül arra a következtetésre jutott, hogy ki merte mondani a kérdést amit én nem akartam feltenni magamnak: "No te sientes sola aqui?" Amire nehéz őszintén felelni, hiszen sok barátom van szerte a világban is, sőt családom, és az egyetemmel egy új világ is megnyílt, még több ember, ismeretség, sok új barát, a 7 lakótársammal is imádjuk egymást, rengeteg külföldi barátom van, és a franciákkal is jól kijövök, sosem vagyok egyedül,... de a kérdése nem erre vonatkozott... mert más egyedül lenni és egyedül érezni magunk. És igen, igaza van, nem tudom megosztani ezt a hatalmas változást amit átéltem, mert mint mondogatom, hiába hallgat meg mindenki megértően, aki nem élte át, nem tudja megérteni. "Asi si, me siento sola en mi mundo."
De a világ másik felén élő szeretni-való, nagylelkű és becsülendő latinok sem fogják tudni mi megy bennem végbe, hiszen ők meg a dolgok másik felét nem látták, és jobb is így nekik, sokszor én is azt kívánom bár én is csak a dolgok egyik oldalát ismerném. (Na jó nem, később biztosan a hasznomra válik, de mostanában nagyon nehéz megemészteni). És végül azt is be kell vallani, hogy nem az egyetlen vagyok aki utazott Délamerikában, de abban is biztos vagyok, hogy azokkal sem fogom tudni megosztani a gondolataim akik hotelekben, turisztikai vezetőkkel, repülővel vagy busszal járták be Délamerikát, mert én máshogy utaztam tehát máshogy ismertem meg és úgy gondolom egy ilyen út mindenkire személytől függően más hatással van. Hát rám ilyen nagy hatással volt...
Egy könyvet olvastam Bolíviáról, amiben volt egy kép egy nevető bolíviai kisfiúról és alatta egy mondat:
"El es feliz porque no se compara..."
Most kezdem megérteni ezt a mondatot, aki szerintem tökéletesen összefoglalja a Bolíviaiak boldogságának forrását, és igen már tudom, hogy aki "se compara" (összehasonlít) annak sokkal nehezebb megtalálni a boldogságot. De hiszem, hogy nem lehetetlen, és nem adom fel a keresést.
Hát efféle dolgokat váltott ki ez az ártatlan előadás, és ezért gondoltam, hogy írok egy kicsit, kikívánkozott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése