Otthon, édes otthon.

“We leave something of ourselves behind when we leave a place, we stay there, even though we go away. And there are things in us that we can find again only by going back there.”

Azt hiszem ilyesmi az érzésem ahányszor hazajövök.

Nem csak az otthonomat látom minden alkalommal más szemmel mikor hazaérek, de magamat is. Vannak viszont dolgok, amik nem változnak. Mintha magunkból egy darabot mindig otthagytunk volna, hogy ott folytathassuk, ahol abbahagytuk.

És itt nem csak az érzésre gondolok, hogy otthon vagyunk, ismerjük az utcákat, a várost, az embereket, a boltokat, a kocsmákat. Nem csak az érzésre, hogy az anyanyelvünkön beszélhetünk, és a hazai ételeket ehetjük, ihatjuk. Nem csak arra, hogy a mi dalainkat énekelhetjük. Nem csak a balatoni nyárra, a Dunapartra, a bári kisháztetőre, a pécsi Szitre, a meszesi padokra vagy az Alagút tetőre. A tudatra, hogy az emberek akik szeretnek és akiket leírhatatlanul szeretünk, végre a közelünkben vannak, és a szemükbe nézve is beszélhetünk velük.

Mindez persze felmelegíti a szívünk bárhol vagyunk. Már maga a tudat is,  hogy van egy hely ahova ennyi emlék fűz minket. De ha már több helyhez fűz minket sok emlék, és több helyen vannak emberek akiket szeretünk és akik szeretnek, akkor vajon mindenhol mást érzünk és máshogy látunk? És mi is mindenhol mások vagyunk? És vajon ha mindenhova visszahúz a szív, hogy döntsük el, mikor hova kéne visszatérni? És ha mindig csak visszatérünk, mert szeretnénk újra látni az embereket és helyeket akik sokat jelentenek, akkor mikor fogunk az újdonság felé hajtó kíváncsisággal foglalkozni, ami nem hagy nyugodni minket belül...?

A legérdekesebb az, hogy bennünk is van egy rész, amire csak akkor találunk rá, mikor itthon vagyunk. Egy kis részünk, amit szinte elfelejtünk, mikor messze járunk. Egy rész amire azt hisszük megszűnik az idővel, a távolsággal vagy a korral. De mikor újra itt vagyunk, valahonnan előjön.

Előjön talán azért, hogy emlékeztessen rá minket kik voltunk, vagy kik vagyunk, talán hogy tudjuk, van amit nem feledtet el semmiféle kaland. És ez a részünk talán fel sem tűnne, ha nem utaznánk folyton el, és nem búcsúznánk el mindig, hogy aztán újra megérkezzünk.

Holnap útnak indulok Izraelbe. Meditálni készülök, sivatagba menni, közösségben eco falut építeni, és visszatérni a természetbe egy időre mielőtt továbbállok. Nagyon izgatott vagyok, alig várom hogy ott legyek az ismeretlenben, egyedül a kis hátizsákkal, a kihívás előtt, minden kiírás héberül, és senkit és semmit nem ismerek majd.

Egy picit sem bánom, hogy megyek. Az én döntésem, az én felelősségem. Megdolgoztam érte, és vágyom rá.
Ha kívánhatnék, csak annyit kívánnék, bár ne okoznék fájdalmat és aggódást azzal, hogy elmegyek. Fantasztikus érzés tudni, hogy vannak akik hazavárnak, akiknek fontosak vagyunk, és borzalmas tudni, hogy mindig pont nekik okozunk fájdalmat.

Nagyon jó volt itthon lenni, átélni mindent és találkozni ezzel a részemmel, amit mindig itthagyok magamból. Nem mondom, hogy nem vagyok jobban összezavarodva, mint mikor hazajöttem, de talán még hosszú az út addig míg valaki megismeri önmagát. Mindenesetre “Vagy találunk ott utat, vagy építünk egyet.”