Bolíviai élmény. Magyarul.

Idén az egyetemen az egyik órára kellett írnom egy esszét egy személyes tapasztalatról (pontosabban egy spirituális élményről). Bár két évvel ezelőtt történt velem egy egész távoli helyen, arra gondoltam megosztom. Már utaltam rá , de még sosem sikerült igazán összeszedve leírnom, és persze nem is lehet. Ennek ellenére megpróbáltam, és most lefordítom magyarra is, remélem sikerül egy kicsit visszaadni:

Spirituális élmény Bolíviában

Nem könnyű visszaemlékezni ezekre az élményekre, főleg mert utólag visszanézve egész másnak látom őket, mint akkor és ott amikor megtörténtek. Először is szeretném leírni a körülményeket, és azt, hogyan is kerültem arra a helyre. Azt gondoltam véletlen volt. Már nem; majdnem biztos vagyok benne, hogy oka volt annak hogy én pont oda vetődjek azon a napon.

Egész pontosan 2013. június 20-án, egy hideg, téli bolíviai napon stoppoltunk az egyik nagyobb városból Bolíviában (Uyuni) a Chilei határ felé. Már majdnem öt hónapja úton voltam ekkor, márciusban indultam Kolumbiából, már körbestoppoltuk Ecuadort, Perut és Kolumbiát minimális keretből, mindig csak stoppal utazva. Fantasztikus embereket és kultúrákat ismertem meg, mikor kellett dolgoztam, önkénteskedtem is, a nyelv is egyre jobban ment, és egy latin sráccal utaztam együtt, aki úgy döntött elkísér miután megismerkedtünk Ecuadorban. Hihetetlen tapasztalat volt számomra, pénz nélkül utaztunk, két kutyával, utcazenélésből és kézműveskedésből éltünk. Rengeteget tanultam a helyi szokásokról, az életről, az emberekről, és főleg magamról.

Szóval azon a napon Chile felé tartottunk, és reméltük, hogy a határig érünk. Éhesek voltunk, koszosak és kimerültek a hideg időtől és a napokon át tartó várakozástól, stoppolástól. Megviselt minket a magasság, a 4000 méteres hegyek, ahol magas a nyomás és nehéz a lélegzés, sőt a létezés is azoknak, akik nincsenek hozzászokva. A legjobb módja, hogy bírja a szervezet ezeket a körülményeket, ha folyton Coca levelet rág az ember. Reménytelenül várakoztunk az út mentén valami keskeny út mellett a hegyekben, ami nem a legjobb ötlet Bolíviában, mert gyakran több láma megy át az úton mint autó vagy kamion. Közeledett az este és még mindig nem volt fuvarunk, hogy legalább a legközelebbi faluig eljussunk, ahol valami ételhez és meleg alvóhelyhez jussunk. Fejben már elkezdtem készülni egy újabb borzalmasan hideg és félelmetes éjszakára a természetben.

Mikor már épp készültünk tüzet rakni, mint mindig, hogy felmelegítsünk egy követ amit majd berakunk a sátorba, hogy ne fagyjunk meg éjjel, egy autó érkezett. Egy mentőautó volt, egy öreg, fáradt bolíviai sofőrrel. Befejezte a műszakját és hazafele tartott a falujába. Azt javasolta tartsunk vele, annak ellenére, hogy nem arra volt a falu, mint amerre terveztük, hogy mennénk. Egy hihetetlenül eldugott kis bennszülött település volt, 3700-as magasságon, és kb. 2000 lakóval. Valószínűleg sosem tudtam volna ennek a falunak a létezéséről, de mivel örültünk, hogy civilizáció közelébe érhetünk éjszakára, és mivel az emberek azt is jelentették, hogy lesz lehetőség ételhez jutni néhány karkötőért cserébe, természetesen elfogadtuk az ajánlatot és beszálltunk az autóba. Ez volt életem első, és lehet, hogy utolsó utazása egy bolíviai mentőautóban.:)

A sofőr azt mondta, valószínűleg az egész hétvégére a faluban maradunk majd, és emlékeztetett minket a dátumra: másnap volt június 21-e, ami a bennszülött lakosságnak egy különleges napnak számít: a Téli (Európában nyári) Napforduló, és ugyanakkor az új Aymara Év kezdete. Tudtunkon kívül, egy Aymara faluba érkeztünk pontosan az év legnagyobb Aymara Ünnepén.

Az Aymarák, egy bennszülött nemzet az Andok hegységben Dél-Amerikában. Legtöbbjük (kb 2 millióan) Bolíviában él, a többiek Peruban és Chilében. Már évszázadokkal az Inkák előtt itt éltek (akik a 13. század körül jelentek meg). Saját nyelvük és kultúrájuk van, amit volt szerencsém kicsit megismerni.

Nem sokat tudtam róluk előtte, több kapcsolatom volt egy másik bennszülött néppel, Peruban és Ecuadorban, a Quechuakkal – még a nyelvüket is megpróbáltam megtanulni. Gondoltam remek lehetőség, hogy más hagyományokat és szokásokat lássak, és meg kell hogy mondjam, felejthetetlen élményeim vannak az Aymara emberekkel. Azt is be kell vallanom, hogy igazán utólag tudom értékelni ezt a lehetőséget, akkor nagyon is nehéznek tűnt, a kommunikációs akadályok miatt (sok Aymara, főleg az idősebbek nem beszélnek spanyolul csak bennszülött Aymarául) a bizalmatlan hozzáállásuk miatt (valószínűleg én voltam az első külföldi és első fehér ember akit valaha a falujukban láttak) és a kimerültségem miatt a hosszú út után, a nehéz időjárási viszonyokban.

Mikor odaértünk nem volt különösebb jele az Ünnepnek, így hát elkezdtük felfedezni a község közepén levő kis teret... az emberek rendkívül meglepődtek, hogy külföldieket látnak a faluban, főleg egy fehér lányt egy fekete fiúval, egy mentőautóval érkezve, két kutyával és hátizsákokkal. Egyrészről úgy kezeltek minket, mint különleges, egzotikus lényeket, rögtön adtak enni, és akik beszélték a spanyolt (a fiatalabb generáció) rengeteg kérdéssel bombáztak. Másfelől viszont, igyekeztek hasznot húzni, és a latinok között nagyon elterjedt sztereotípiára alapozva – az úgy nevezett “gringa” (fehér, külföldi személy) egyenlő pénz – próbáltak fizetésért cserébe szállást ajánlani. Mikor kiderült, hogy egyáltalán nincs pénzünk, és előbb alszunk kint a sátorban, mint hogy fizessünk, már szimpatikusabban álltak hozzánk, és felajánlották, hogy aludjunk a Közösségi ház padlásán. Nem volt egy luxus szállás, a poros földön, a félig szigetelt ablakokkal, fura hangokkal és bogarakkal, de melegebb volt mint kint és olyan jó szívvel adták, hogy nem is kívánhattunk jobbat. A sátor és a kutyák különben is megvédtek a kígyóktól, patkányoktól és nagyobb bogaraktól.

Ahogy közeledett az éjjel, egyre hidegebb és sötétebb lett, az emberek elkezdtek tüzeket rakni a téren. A bolíviai tél, főleg a magas hegyekben nagyon veszélyes, mert nappal nem tűnik olyan hidegnek, de éjjel nulla alá süllyed a hőmérséklet, és nem könnyű elviselni. Nincs fűtésük az embereknek. Mind a tűz körül álltunk vagy ültünk, hogy felmelegedjünk, érkeztek a helyi lakosok, beszélgettek majd zenélni kezdtek és megkezdődött az ünneplés.

Három egész napig tartott. Még sosem láttam ehhez foghatót. Az elején csak egy megfigyelőnek éreztem magam, a végére pedig szívvel-lélekkel benne voltam és velük ünnepeltem és ekkor éreztem magam úgy, mint még soha.

Nagyon különleges és inspiráló volt a hangulat hála a bennszülött zenének, melyet a közösség férfi tagjai játszottak a bennszülött hangszereken, három napon át megállás nélkül; a nők táncoltak, hátukon a gyerekükkel, népi öltözetekben, tipikus bolíviai kalapban és poncho-ban. Égtek a tüzek, táncoltak, ittak az emberek, rágták a Coca levelet, és csak táncoltak, táncoltak, énekeltek, kántáltak, táncoltak....

Az első folyamatos tánc utáni napon, néhányan a fiatalok közül feladták, páran túl sokat ittak, és a fiú akivel utaztam szintén felment aludni a padlásunkra, úgyhogy ott maradtam a kiskutyámmal, az egyedüli fehér lány a Boliviai bennszülött ünnep közepén. Éreztem a távolságot amit velem tartottak, főleg az idősebbek, akik csak Aymarául beszéltek, és fogalmuk sem volt ki vagyok és mit keresek ott. Ennek ellenére maradni akartam. Kimerült voltam, de nem akartam aludni. Kíváncsi voltam, és bár ötletem sem volt hogyan zajlik az ünnep, éreztem, hogy mindenki vár valamire, ez még csak a kezdet volt.

Azt hiszem legelőször akkor kezdtek el elfogadni a helyiek, amikor látták, hogy kitartok, táncolok, velük ünneplek és nem adom fel. Aztán végül, összerakva az információ foszlányokat, megértettem, hogy igazából nem csak az új Aymara Évet ünnepeljük, hanem “Pachamama”-t az Anyaföldet, az Andokban lakó bennszülött népek Istennőjét, hogy megköszönjük Neki mindazt amit az év során adott, és mindazt amit tanított nekünk. Azt is megértettem, hogy a Bolíviaiak azért locsolnak egy kortyot a földre minden egyes alkalommal mielőtt innának a “chicha”-ból (kukorica alapú fermentált szesz) hogy megosszák azt Pachamama-val, és azt is megtudtam, hogy a Coca levél nem csak a legjobb orvosság a magassági betegségre, hanem a Földanya Szent Növénye is.

Többet értve a kulturális háttérből, folytattam velük az ünneplést, tánc, éneklés, egy korty a földre, ivás, tánc, tánc, Coca levél, tánc, tánc.... Bátorítóan mosolyogtak rám, de amikor igazán bebizonyosodott, hogy komolyan gondoltam ezt az élményt, akkor volt amikor a második éjjelen hajnali 4 órakor felmentem velük a hegyre...

Valójában egy kis domb volt a település mellett, a tetejéről beláttuk az egész falut, a hatalmas pampákat körülötte, a birka és Vicuña nyájakat (érdekes állat ami ezen a magasságon él) és a közeli tavat melynek neve Poopó.

Elég nagy kihívás volt felmászni, éjjel a sötétben, a hidegben, a kiskutyámmal, de egy szót sem szólhatok: az öreg Bolíviai nénik, még a legidősebb is, gyermekükkel a hátukon, az egész napos tánc után, eltökélten másztak a csúcs felé az éjszakában. Eszükbe sem jutott hogy ne legyenek ott mikor hivatalosan is köszöntjük az Anyaföldet. A Bolíviai asszonyok a legerősebbek és legkitartóbbak, akiket valaha láttam. Kézzel mosnak a jéghideg folyókban, az egész családot táplálják abból amit a saját kezükkel elültetnek és előteremtenek, keményen dolgoznak, támogatják a férjüket, és soha soha nem panaszkodnak. Minden tiszteletem az övék.

Mikor együtt voltunk fenn a dombtetőn, éreztem, hogy már nem úgy tekintenek rám, mint egy idegenre, aki megfigyeli az ünnepüket, hanem mint a közösség egy tagjára, a Földanya egy gyermekére, egy embertársra, egy elveszett utazóra a kiskutyájával, aki keresi önmagát, és próbálja jobban megérteni a világot. Elfogadtak, egyenlően kezeltek, mert ott voltam velük, testben és szívben, fenn azon a dombon. Nem volt pénzem, nem vittem fényképezőt, segítettem amiben tudtam, nem turista voltam, nem akartam az lenni.

Együtt készültünk a szertartásra, a napfelkeltéhez volt időzítve. Megraktuk a tüzet, és a Sámán (a falu spirituális vezetője) elkezdett Aymara nyelven kántálni, és mindenki becsatlakozott a ritmusba. Sajnos nem értettem a szöveget, de egy egyszerű ritmus volt és egyszerű mozgások a tűz körül, úgyhogy csináltam velük, a kiskutyám pedig követett. Körbeadtuk az üveget, benne chicha, mindenki ihatott, nem volt különbség, férfi, nő, bennszülött, vagy én. Mind kántáltunk, ittunk és táncoltunk a tűz körül, a napfelkelte pedig elkezdődött, és olyan gyönyörű és felejthetetlen pillanat volt, ami nem csak kívül, de mélyen belül is felmelegített minket. Áldozatot mutattunk be Pachamama-nak, egy lámát áldoztunk amit aztán elégettünk a tűzben, sok Coca levéllel és más szimbolikus tárgyakkal együtt. A Sámán egyre hangosabban kántált, a zene egyre gyorsabb lett, körülöttünk hatalmas füst lebegett mialatt felkelt a nap, és a Természet megmutatta félelmetes szépségét, ahogy a hatalmas, égő, narancssárga nap visszatükröződött a tó vizén és a kis dombtetőnk egy pici szigetnek tűnt a végleten univerzumban.

Valami hatalmas boldogságot éreztem, már nem érdekelt hol vagyok, ki vagyok, mit csinálok és miért, csak eszméletlenül hálás voltam és boldog. Meg akartam köszönni a Földanyának, a Természetnek, az Erőknek, az embereknek, mindennek és mindenkinek a szívem mélyéből azt amit átéltem, mindent amit láttam és tettem és minden apró részletben hatalmas értéket láttam. Olyasmi volt, mint egy csomó megvilágosulás, amikor mindennek a pozitív oldalát látom, és minden tapasztalat a kemény körülményekkel, szegénységgel, elveszettséggel értelmet nyert. Hittem (vagy hiszek?) valami felsőbb erő létezésében – akár mi is a neve – aki védelmez és tanít különböző élettapasztalatok által.

Fogalmam sincs milyen sokáig tartott, tovább táncoltunk a tűz körül, nem tudom mások transzba estek-e vagy ilyesmi, de gondolom, hogy nem én voltam az egyetlen aki csukott szemmel táncolt és valahol messze járt fejben.

Vége lett a szertartásnak, és az új Aymara év elkezdődött a Pachamama jóváhagyásával. Mind visszamentünk a közösség főterére, a zene és a tánc persze folytatódott. Kimerült voltam, de nem tudtam volna aludni egy ilyen intenzív élmény után. Az egyik udvarba tértem be, ahol egy csapat idősebb nő ételt készített az egész közösség számára. Megpróbáltam megkérdezni spanyolul segíthetek-e, de csak Aymarául értettek, így hát csak leültem és elkezdtem krumplit hámozni velük. Nagyon szép élmény volt megfigyelni hogyan kommunikálnak az emberek szavak nélkül. Csak pillantásokkal, mosolyokkal, mozdulatokkal és tekintettel. Éreztem ahogy meglepődtek először, majd a lenéző pillantások, hogy a “gringa” ahelyett, hogy szórakozna itt ül a krumplikkal (van egy boliviai krumpli, a neve “chuño” eszméletlenül büdös és undorító) és spirituális dolgokon elmélkedik... Aztán ahogy megfigyeltük egymást, rájöttünk, hogy végül is ugyan azok vagyunk, mind a Földanya gyermekei, és ahogy láttak engem, a kiskutyámmal, a kézműves cuccokkal és hangszerekkel, a megviselt lukas ruháimmal, a zöldségeket vágva, és viselve a hátrányomat, hogy nem beszélem az Aymarát, éreztem, hogy elfogadtak és szinte tisztelettel néztek a végén. Váltottunk egy mosolyt, és tudtam, kölcsönösen tiszteljük egymást. Szavak nélkül tudtam.

Mikor osztottuk a levest, nekem adtak először.:)

Azért szerettem volna megosztani ezt az élményt, mert úgy érzem ez valamiféle felismerés volt az életemben, ami megtanított nem csak arra, hogy alkalmazkodjam különböző helyzetekhez, elfogadjak másokat, és elfogadjanak, megértsek más hagyományokat, de spirituálisan is gazdagított, segített fejlődnöm. Azóta sokat gondolkozom ezen, abban, hogy miben hiszek, próbálom megérteni magam, és másokat és persze minél többet látok, annál jobban tudom mennyire keveset tudok még az életről és a világról amiben élek. Ezért igyekszem folytatni a keresést, tanulni, tapasztalni, keresni a dolgok pozitív oldalát, és próbálni jobbá válni emberileg, szellemileg és lelkileg. :)