"Dóri ne sírj, mert vége van, hanem mosolyogj, mert megtörtént!"

Itt vagyok Európában, közel egy év után, Kanadából indulva, leérve Kolumbiáig és bejárva Ecuador-Peru-Bolivia-Chile-Argentina-Braziliát tegnap hazarepültem 10 órán keresztül és itt vagyok újra 6 óra időeltolódással Európában, egyenlőre Németországban aztán pár nap múlva Pécsre érek, ott úgysem lesz időm írni, ezért kihasználom az itteni napokat, hogy folytassam a blogot, amiről sajnos hiányzik Chile fele, Argentina és Brazilia, meg még rengeteg sok kaland, mert sajnos az utóbbi hónapban nem sok időm volt írni, de idővel megpróbálok pótolni mindent... és most már vannak ékezetek is! :)

Szóval hazaértem, és megváltoztam...Hát mit is írjak, hogy érzem magam.... várom, hogy Magyarországra érjek, nem csak hogy egyek a Nagymamám főztjéből, hanem mert ott majd a család és a barátok megvigasztalnak és elvonják a figyelmem arról, hogy ott kellett hagynom Délamerikát, a kontinenst, az országokat, az embereket, a hangulatot, a zenét, a táncot, a kajákat, a napsütést, a gyümölcsöket, és az életfelfogást amibe beleszerettem és ami nélkül már nem akarok meglenni... a repülőtéren úgy éreztem, a testem elutazik, de a szívemet otthagyom Brazíliában. Nem akartam elhinni hogy ez a gép elvisz a Földgolyó másik felére, messze attól akit és amit szeretek, oda, ahol nincs szamba és salsa és latin zene, és kókuszdió, se utcai árusok és zenészek, sem öreg nénik akik főznek az olcsó éttermekben, nincs hangzavar, és szín és illatkavalkád meg rendetlenség és nevetés meg boldogság a szegénységben.
Hanem inkább vannak ezek a bonyolult kifejezések, amiről mindenki beszél, mint gazdasági világválság, környezetszennyezés, politikai krízisek, globális felmelegedés, és szelektív hulladékgyűjtés, pedig nem csak ez van, igazságtalan ezt mondani, hisz Európában ennél sokkal több és szebb dolgok is vannak, beutaztam és ismerem... Csak mindenki ezekről beszél inkább.
De most nem arról akarok írni mi van a jó öreg Európában, hanem arról mit érez egy kicsit őrült, utazó magyar lány, aki 1 év kalandozás után Latinamerikából hazarepül és Brazíliából megérkezik Frankfurtba...Csend van, az emberek nem mosolyognak, de nem is néznek, pedig a megviselt cuccaimon van mit nézni, de nem néznek, nem kérdeznek, lehajtott fejjel sietnek a vonatra, buszra, hiába várom a spanyol kérdéseket honnan jöttem merre megyek, senkit nem érdekel már, senkinek sem különleges, hogy kék a szemem, és hogy egy másik nyelvet is beszélek, vagy többet, a németek a tökéletes angoljukkal csak a cipőjüket nézik és ki tudja mi jár a fejükben honnan jöhet ez a fura lány, de nem kérdezik meg pedig talán kíváncsiak.... de talán nem.

Hát mit mondjak, ez a hangulat nem vigasztalta meg a vérző darabokban heverő szívemet, csak megerősített benne, hogy ez nem az én világom, és nem itt a helyem, hanem egy ennél őrültebb de vidámabb országban.
Szerencsére a barátaim azt mondták, "Dóri ne sírj, mert vége van, hanem mosolyogj, mert megtörtént!" Ez a mondat jutott eszembe, és megértettem, hogy igazuk van, és elkezdtem mosolyogni, egyedül, de mosolyogtam mindazon ami megtörtént velem, visszagondoltam azokra szép, vicces, veszélyes vagy egyenesen őrült pillanatokra, hogy jutottam el a Machu Pichura, hogy jártam be az Ecuadori őserdőt, hogy aludtunk a parton Peruban, hogy stoppoltuk végig Chilét, hogy beszélnek az Argentinok, hogy táncolnak a Boliviaiak, hogy beszéltem portugálul életemben először Brazíliában a szükség törvénye miatt, és hogy kísérgetett az 5 kolumbiai barátom Bogota veszélyes utcáin, nehogy elraboljanak. Eszembe jutott az első Ceviche íze, az első karkötő amit eladtam, az első csók latin sráccal, az első cukornád pálinka, az első napsütés az egyenlítőn, az első autó amit lestoppoltunk, az első állat amit máshol sosem láttam, az első igazi gyümölcs íze, az első kamionsofőr akivel már tudtam rendesen spanyolul beszélni, az első éjszaka a parton, az első tánc amit megtanultam, az első Argentin borozás, az első séta Quitoban, az első találkozás a szerelemmel, az első határátkelés, az első raszta tincs, az első alkalom mikor caminante-nak neveztek, az első encebollado, az első boliviai népviselet.... és így szépen haladva el tudok jutni az utolsóig... az utolsó éjszaka a parton, az utolsó kamion amiben utaztunk, az utolsó séta a homokban, az utolsó brazil ebéd, az utolsó kókuszpálinka, az utolsó portugál szavak, az utolsó utazás, az utolsó becsomagolás, az utolsó eladott karkötő, az utolsó naplemente, az utolsó népzene a furulyán, az utolsó tánc, az utolsó csók és az elköszönés a reptéren és máris sírtam és megint vissza akartam menni és megint meg kellett nyugodnom és emlékeztetnem magam... "Dóri ne sírj, mert vége van, hanem mosolyogj, mert megtörtént!"