Kezdődik a lengyel tél.
Ráfagyok a biciklire ismét, és
dől be a hideg az ablakkereten. Két pulcsiban alszom és sok teát iszom. Bár még
közel sem olyan vészes, de eszembe jutott a kanadai telem …
Az a fűtés nélküli tél, mikor a
kinti -25 -30 Celsius
fokokat próbáltuk ellensúlyozni a kis albérletben … házi kenyeret sütve, a sütő
mellé kuporodva, kesztyűben, teával, könyvvel a kézben…
Műanyag fóliával és kétoldalú
ragasztóval szigetelve le az ablakokat és rongyokat tömködve az ajtó alá. Bent is
látszó lehelettel, befagyott teraszajtóval és ablakokkal.
Emlékszem azokra a hideg vizes
zuhanyokra télen, mikor épp nem volt melegvíz, arra az önuralomra és
akaraterőre, arra a vacogásra a zuhany után….
Emlékszem, mennyire megfagytak az
ujjaim mikor gépelni akartam, hogy megnyugtassam Anyut, hogy minden rendben,
nem fázom…
Emlékszem mikor az utcára kilépve
csak a szemem látszott ki, de az is fájt a hidegtől.
Emlékszem, hogy mosolyogtak a
kanadai barátaim mikor meglátták a magyar földről jött „téli kabátom” és
emlékszem amikor másnap mindenki hozott nekem mindenféle meleg ruhákat
kesztyűt, sálat sapkát, és „igazi kanadai” télikabátot… pedig mondtam nekik
hogy van sálam, de megtanultam, hogy egy nem elég.
Persze nem mindenki lakik ilyen
extrém körülmények között, Kanada és a lakossága nagyon jól felszerelt és
felkészült a hideg telekre, hóra, fagyra. Csak én nem voltam. :)
No, de mindegy is, hisz most nem
Kanadában vagyok, és egész mások a körülmények.
És ha már visszaidézem a
Montreálban töltött időt, természetesen nem csak ez jut eszembe, hanem egy
csomó fantasztikus emlék és barát, gyönyörű tájak, szép séták, hegyek, folyók,
kalandok, stoppolás a hóviharban, tüntetések, gitározás a folyóparton, túra a
befagyott tó jegén, vakító napsütés a hófedte csúcsokon, szánkózás, forralt
bor, nevetés, munka, kartonpapír karácsonyfa, finom sütik, juharszirup és
persze sok sok buli, dumpster diving, nagy főzések, házi kenyér, házi lekvár,
házi sör, házi sushi és őrült kreatív fantasztikus emberek akikkel mindezt megosztottam.
J
Akkor még nem volt blogom, és
lehet hogy ha lett volna sem tudtam volna írni, mert az ujjaim tényleg hamar lefagytak
gépeléskor. Ráadásul napi 10-12 órákat dolgoztam, és mellette bejártam pár
egyetemi órára kíváncsiságból, így az időm sem engedte volna. De bőven lenne
mit írnom róla, és ha egyszer majd kipótolom ezt a blogot a hiányzó részekkel,
mindenképp szeretnék visszatérni rá, még akkor is, ha ez még a Dél Amerikai
kaland előtt történt. Szép képeim is vannak róla, mert 6 hónapot dolgoztam Montrealban,
2012-13-ban (októbertől márciusig szóval PONT A TÉLen).
Na de vissza a jelenbe.
Lengyelországba, Krakkóba. Mert most itt vagyok. Fizikailag legalábbis.
Át kéne váltanom a blog nyelvét
angolra… Már sokan mondták.. és bár az
angolom sosem lesz képes olyan jól kifejezni a mondandóm, mint a gyönyörű
magyar nyelv, de tény, hogy az ismerőseim nagy része nem beszél magyarul, és ők
is szeretnék elolvasni miket írtam… Na persze ha azt akarnám, hogy mindenki
értse, akkor lefordíthatnám még pár nyelvre, de ilyenre nincs idő, és azt
hiszem az angol a legkézenfekvőbb…
Szóval megpróbálom, de kérlek ha
bárki olvassa, és van kedve segíteni, valamit jobban meg tudna fogalmazni, vagy
kijavítaná a hibákat, vagy van ideje meg kedve lefordítani vagy ilyesmi, az NYUGODTAN
szóljon, mert örülnék neki. J
So, let’s do the next one in English !
So, let’s do the next one in English !
Szia Dori, nagyon tetszik amit csinálsz, remélem életed végéig kalandos utakon és szép tájakon járhatsz. Szenzációsan írsz, utaztat az írásod. Be free!
VálaszTörlés