Újra Peru, Andok, földrengések.

Még mindig az egyik legfurább dolog itt számomra, a földrengés. Már harmadszor vagyok itt, de még mindig hihetetlen számomra, hogy nem zavar senkit annyira, mint engem. Például amikor egy tizennyolcadik (!) emeleti lakásban isszuk a Cusqueña tipikus helyi sört és eszegetjük a canchát (pirított kukoricát) és egyszer csak valaki megszólal „Földrengés van”. A többiek pedig legyintenek és nevetnek, míg én gondolatban már a harmadik emeleten száguldok lefelé a vészkijáratos lépcsőn. Majd mikor mások is megérzik, hogy valóban rezeg a padló, akkor is csak mosolyognak, mert „ez semmi” és „mindjárt elmúlik”. Én meg félénken megkérdezem,

nem kéne-e lemennünk, de mindenki szerint elmúlt már, és – teszik hozzá látva a sápadt és igazán ijedt arcomat – már szólna a sziréna ha igazán veszély lenne. Aztán este látjuk a híradóban, hogy földrengés volt és – igaz nem Limában hanem pár régióval lejjebb, Arequipában – sziklaomlás torlaszolta el az autópályát, néhány ember pedig, akik nem tudtak tovább várakozni, gyalog folytatták az utat. A következő sziklaomlás sajnos őket találta el… Bár Limában nem volt erős a rengés, mivel az epicentrum az óceánban volt Arequipától nem messze, mégiscsak egy több mint 6-os erősségű földrengésről van szó, és ez senkit nem hat meg annyira, ez van, megszokták. Hát én nem nagyon tudom megszokni egyelőre…

Persze még rengeteg dolog van amikhez elég nehéz hozzászokni. Idén megismertem az Ayacucho nevű régiót, az ország egyik legszegényebb részét. 3000-4000 méter magasan az Andokban. Számunkra szinte hihetetlen, hogy ilyen magaslatokon van élet és nem kis idő szükséges ahhoz, hogy valaki közülünk hozzászokjon az ottani körülményekhez. Nem tudom, hogy vajon öregszem-e vagy a náthám miatt, de idén engem is jobban megviselt a magasság, mint máskor. Pedig voltam már az Andokban és általában pár koka tea és koka levél segít átvészelni az átmenetet. 3-4000 méter magason ritkább az oxigén emiatt nehezebb lélegezni, aki nincs hozzászokva az hamar elfárad, kifullad, fejfájás, fogfájás jelentkezik. Száraz a levegő is, mindenkinek kiszáradt a bőre a haja és kicserepesedett a szája. Plusz idén, – talán mert már eleve meg voltam fázva az út előtt – bedugult a fülem és fájtak a fogaim (nem egy hanem az egész fogsor). A nap is erősebben süt, mint bárhol máshol (gondolom mivel közelebb vagyunk hozzá), ezért könnyű napszúrást kapni és leégni – főleg a nagyon száraz bőrünkkel. Az elektromos zuhanyról nem is beszélve ami bármikor megrázhat ha hozzáérsz zuhanyzás közben. Úgyhogy egy kicsit szenvedni kell, hogy gyönyörű helyeket láthassunk 3000 méter felett. De megéri.

Eljutottunk a Quinua pampára, az utolsó spanyol- perui összecsapás helyszínére az 1824-es függetlenség előtt. A csatát „batalla de Ayacucho” néven ismerik, és azért is fontos, mert nem csak a peruiak, hanem több Latin-amerikai nép is összefogott, hogy kiűzzék a spanyolokat Dél-Amerikából. Odafele menet van a Wari nép régészeti maradványa, gyakorlatilag a legnagyobb feltárt város. A Wari az Inkák előtt létezett kultúra, tehát kb Krisztus után 500-1000. A Wari is egy nagy birodalom volt és eszközök nélkül építettek hihetetlen dolgokat, amik máig megmaradtak, ugyanis már kifejlesztették az anti-sziszmikus építkezést, vagyis az épületek sokszor ellenálltak a földrengéseknek. Az Inkák az ő technikájukat fejlesztették tovább később. Voltunk néhány gyönyörű lagúnánál (hegyi tó) is az Andokban, láttunk legelésző lámákat és alpakákat, fura növényeket amik csak a magaslatokon élnek, kaktuszokat, mohákat, pampafüveket és a Puyát, ezt a fura 10 méter magas növényt ami 100 évente egyszer virágzik.

A Puya meg a kis csapat

Eljutottunk Vilcashuamanba, az Inkák egykori adminisztrációs központjába. Szerencsénkre az ünnepek alatt érkeztünk, ezért tanúi lehettünk egy bemutatónak, ami táncos-zenés szimulációja volt az Inka és a Chanka törzsek összecsapásának

. Láttuk a harcot és az Inka király megkoronázását, sok sok színes ruhába öltözött perui által. Voltunk egy hegyi tónál, a neve Pumaqucha, mert a tó alakja egy pumára emlékeztet (qucha quechuául tó). Ott a megfigyelőtornyot és az Inka fürdőket is megcsodálhattuk (mindig párban fürdenek, ezért két kőrésből folyik a víz).

És persze Ayacucho fővárosában, Huamangában is voltunk, a több, mint 33 templomával, lejtős és emelkedős utcáival (de szó szerint minden utca egy hegy vagy egy völgy), ember forgatagával és a hatalmas kézműves vásárával.

Viszont ezeken a történelmi és turisztikai látványosságokon kívül még sokkal több dolgot kell látni és tudni erről a régióról. Az agyagból és pampafűből készült kis viskókban emberek laknak 4000 méter magason, mindentől elszigetelve, a következő falu több órás út. Legtöbbször állataik vannak, amiket kihajtanak legelni a végtelen hegyekbe, majd visszaterelik őket. Mivel minden hihetetlenül messze van, nem valószínű, hogy kereskednek, inkább abból élnek ami van, az állatok, krumpli, munya, quinua és még néhány növény ami talán megterem a magasban azon a talajon. Állítom, hogy némely viskóban nincsen áram és víz, és szerintem vannak olyan emberek akik, úgy élnek, hogy nem használnak pénzt. Mármint nincs is rá szükségük, mert annyira messze vannak mindentől, hogy nem sokat ér a pénz, ha kereskedni kell a környező falvakkal vagy pásztorokkal inkább csereberélnek, egy lámát egy zsák krumplira van rizsre stb. Nehéz elképzelni milyen az életük ilyen kemény körülmények között, és miért is választják ezt az életet… vagy nincs más választásuk. De valószínűleg nem könnyű, és nagy a szegénység. Nagyon megdöbbentett például, mikor a semmi közepén a 4000 méteres hegyi utakon egyszer csak megjelent két kb 5-6 éves kisgyerek és kifeszítettek egy kötelet a kocsi előtt, hogy megállítsák.

Mikor lelassít az autó, elkezdenek futni mellette és verik az üveget… és egy szakaszon ez többször megismétlődött. Nem tudom, hogy ez egy szokás a semmi közepén lakó gyerekek körében, hogy elüssék az időt, de gyanítom, hogy inkább egy kétségbeesett próbálkozás, hogy felhívják a figyelmet a szegénységre amiben élnek. Mert mikor elgondolkoztam, hogy kérni akartak-e vagy kirabolni, arra jutottam, hogy 5-6 évesen nehezen tud valaki kirabolni egy mozgó járművet amiben felnőtt férfiak ülnek. Mindenesetre legközelebb viszek majd gyümölcsöket meg csokit és szendvicseket, ami szerintem jobban jön nekik mint a pénz, hiszen ahol ők laknak ott nincsen bolt.

Nem csak a semmi közepén, de a városban is van szegénység. Nagyon abszurd, de az a helyzet, hogy bárki, bármikor a lehető legváratlanabb helyzetekben odajöhet hozzád, hogy eladjon bármiféle váratlan dolgot. Nem csak az utcai étel és italárusokról van szó, hanem pl az étteremben odajött egy öreg bácsi aki zoknikat árult. A buszra is felszállnak az árusok és van aki rágógumit, van aki nyalókát árul, van aki zenél és azért kap pénzt a többiektől, volt aki pedig seprűket árult. De olyan is van aki csak elmeséli a szerencsétlen sorsát és a kalapját tartva így kér aprót, hogy túlélje a holnapot. Apró öreg nénikék járják a tömeget, hátukon gyerekkel, unokával és próbálnak eladni köveket, csokikat, vödröket vagy bármit amit pénzzé lehet tenni. Sokan így tengetik a nyugdíjas éveiket sajnos. És van egy fajta szolidaritás az emberek között, mert mindig van valaki aki megveszi, sokszor nem is azért mert szüksége van rá, hanem csak, hogy segítsen a szerencsétlenen. És így megy ez, évről évre, a lakosság hatalmas része járja az utcákat az áruikkal, zöldségeikkel, tyúktetemeikkel vagy édességeikkel, hogy eladja őket. A lakosság másik része pedig igyekszik megvenni, hogy segítsen a többieken. Nem sokan járnak ott bevásárlóközpontba, mindent be tudnak szerezni az utcán vagy a piacon. Ayacuchoban talán nincs is bevásárlóközpont.

Árusok a városban

Az utcán viszont aki árul, az szabja meg az árakat, és néha bizony megemelkedik az ár, ha egy külföldi kérdezi. Ezért is nagy előny, hogy folyton peruiakkal vagyok és már családtagként kezelnek. És nagyon hálás vagyok, hogy eljuthattam ezekre a helyekre nekik hála. :)

Még pár szót írnék az utakról és a közlekedésről a hegyekben. Mert szerintem a képek nem adják jól vissza az érzést. A hegyi utak nagyon félelmetesek szerintem. Egyik oldalon ott van a szakadék, amitől a kerék néha csak pár centire gurul és az utasok lenéznek a szurdokba. Az utak keskenyek, és rengeteg a hajtűkanyar. Egy idő után pedig földút van, úgyhogy a fájó fej, orr és tüdőre meg a kiszáradt bőrre még jön egy réteg por is ami a csukott ablakokon is beszűrődik hisz ezeken a kombikon egy csomó lyuk van mindenhol. És alig látunk ki a portól, olyan mintha egy ködfelhőben kéne vezetni a szakadék mellett. Az élesebb kanyarok előtt a sofőr hatalmasakat dudál, hisz ha jön valaki szembe a kanyarban, akkor kínos a helyzet. Még az egyenesben is, ha két járműnek kell elférnie a keskeny úton, az utasok lélegzet visszafojtva dőlnek a szakadéktól messzebbi oldal felé, mert mindenkinek az az érzése, hogy menten lezuhanunk. A sofőr viszont jól ismeri az utakat, a rádióból bömbölő népzenével a fülében és koka levelet rágcsálva, hidegvérrel felvezet a kanyargós utakon 4000 méterre. A másik oldal, ahol nincs szakadék, ott van a hegy. Függőlegesen magasodik felénk és azt az érzést kelti, hogy bármikor ránk eshetnek a sziklák. És ez még félelmetesebb az említett folytonos földrengés veszély miatt, hiszen gyakran megesik, hogy leomlik egy szakasz és eltorlaszolja az utat. A peruiak persze ezzel is viccelődnek, a szakadék és az éles kanyarok mellé még hozzáteszik „képzeld el, ha még földrengés is lenne”. Na hát ilyen kalandos az élet az Andokban. Mindenesetre még mindig azt mondom: a legjobb, a helyiekkel mozogni, ők ismerik a terepet, az utakat, a veszélyeket és tudják meddig mehetnek el. Ráadásul a helyek történetét is ismerik, és persze azt, hogy hol lehet a legfinomabb tengerimalacot, sült lámát vagy folyami halat enni.

Sült tengerimalac.

Átkelés a vízfolyáson.